Balogh Géza: Szolgalegények

Mi is többször foglalkoztunk már e súlyos gonddal. Pár hónapja például egy Tiszavasvári és Tiszadada közötti tanyán tengődő juhászról írtunk, akit a tanyagazda és annak két veje azért vert meg, mert három hónap után kérni merészelte a bérét.

A Szabad Földet több százezren olvassák, de úgy látszik, a Nemzeti Adó- és Vámhivatal munkatársai nem, mert a cikk után sem történt semmi.

Pár hete Újfehértó és Kálmánháza között bukkantunk egy szolgalegényre. Egy tanya melletti karámban szépen gondozott borjak, tehenek állítottak meg bennünket.

Az autó hangjára előjött a tanyából egy ember, aki épp terményt darált. Nem, nem ő a gazda, mondta, az bent él a városban, csak minden második nap jön ki, mikor hoz egy kis ennivalót. Ő van egyedül kint a jószágokkal, és havonta húszezer forintot keres. Meg a cigaretta, egy kis itóka, tettük mi hozzá, de ő csak ingatta a fejét csendesen. Nem, a húszezer forinton felül semmi.

De hát ez még cigarettára sem elég, értetlenkedtünk, de mondott ő ennél különbeket is. Például azt, hogy hét éve szolgál itt, és azóta egyetlen napot se volt szabadságon, a közeli városba is csak párszor jutott be azóta. Hát miért nem hagyja itt a fenébe ezt a kócerájt, méltatlankodtunk, mire azt felelte, már erősen gondolkodik rajta. Úgy hallotta, közelebb Nyíregyházához, a tirpák tanyabokrokban is keresnek embert, csak attól tart, ott se lesz jobb a sora. Ezt már megszokta, és itt van Hattyú meg Zsiga, a két kutya, nincs szíve itt hagyni őket. Mert azok is a gazdáé, meg hát hová is vinné őket a bizonytalanba?

Ennyit mondott, egy szál cigarettát szívtunk el közben, aztán ment, mert várta a daráló, a sok éhes jószág. Valamikor este hétkor neki is lesz ideje enni. Tegnapról maradt még egy kis krumplis tészta.

Szolgalegénynek jó az is.