Beteges verseny - Dr. Tóth rendelésén jártunk

– Bevallom, időnként a Szabad Föld egészségrovatánál, a kollégáim közt is vitát gerjeszt egy-egy „csúnya” betegség, például az inkontinencia: kell-e írnunk róla?

– Egyértelmű: igen!

– Ebből adódik a következő dilemma: hogyan lehet szalonképesen ecsetelni a kínos tüneteket?

– Őszintén, tabuk nélkül és közérthetően. A magyar emberek többségére jellemző egyfajta álszemérem. A férfiak rendszerint azért hallgatják el bajaikat, mert hitük szerint kemény fából faragták őket, a nők meg azért, mert szégyellik, ami büdös, barna, viszket vagy csíp. Ha gombás a körmünk, inkább színes lakkal elfedjük; ha kellemetlen a leheletünk, majd többet rágózunk. Önöknek és a Dr. Tóth című műsornak nem csupán az a feladata, hogy minél több információt átadjon betegségekről és egészségmegőrzésről, hanem komoly felelősségünk rejlik ezeknek a pszichés gátaknak a leküzdésében is. Muszáj, hogy az emberek jobban figyeljenek a testük jelzéseire és nyíltabban beszéljenek bajaikról.

– Mégis, kinek?

– Kulcsmondatom a műsorban: forduljanak orvoshoz! Ismeretterjesztő, egészségnevelő küldetésünknek nem az a célja, hogy mindenki otthon felállítsa magának a diagnózist, ne adj’ isten még kezelje is magát. De nem árt, ha valaki felismeri például a refluxot, és kímélőbb táplálkozással enyhít a tüneteken. Viszont ha ez már kevés, irány az orvos! Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a korai stádiumban elcsípett betegségtől sokkal könnyebb szabadulni. Akárcsak az első néhány pluszkilótól.

– Előbújt önből a fogyókúrás szakorvos!

– Sajnos megkerülhetetlen a téma, merthogy a magyar lakosság hatvan százaléka kisebb-nagyobb mértékű súlyproblémával küzd. Nem csoda, hisz jóban-rosszban eszünk.

– Hogy jutottunk idáig?!

– Réges-régen a táplálékért szó szerint meg kellett küzdeni – mondjuk a mamuttal –, az evés a túlélés zálogát jelentette. Mivel az őseink nem dúskáltak az élelemben, nemigen híztak el. Manapság a fejlett társadalmakban bőven van miből válogatni, ráadásul a reklámok egyik legfőbb üzenete is az: vásárolj, fogyassz, egyél minél többet! Napjainkra az étkezés az egyik legfőbb örömforrás lett – az elhízás pedig az egyik legsúlyosabb civilizációs ártalom.

– Tehát az akaratgyengeségünket okolhatjuk a pluszkilókért, merthogy nem tudunk ellenállni a reklámok és az üzletek csábításának.

– Ennél bonyolultabb! Gyakran lelki okok állnak az elhízás és az evészavarok hátterében. Sokan az evéssel kompenzálnak valamit: magánéleti problémákat, munkahelyi kudarcokat, stresszt, szorongást. Miközben eszünk, boldogsághormonok termelődnek a szervezetünkben. Hát nem ez a legegyszerűbb módja a napi frusztrációk leküzdésének?! Holott a lélek „gyógyításánál” kéne kezdeni. Egyébként érdekes az étkezés társadalmi megítélése: míg az alkohol-, cigaretta- vagy drogfüggőket sokan megvetik, addig a „nagyevőket” nem nézik szenvedélybetegeknek.

– Mikor válik az evés kórossá?

– Ha minden gondolatunk e körül forog. De nem csak az a veszélyes, ha valaki mértéktelenül zabál és egyfolytában gyarapodik, hanem a fordítottja is, ha valaki kóros soványsága ellenére megvonja magától az ételt, vagy étkezés után hánytatja magát, nehogy elhízzon. Sőt terjed az ortorexia is: áldozatai megszállottan csak egészségesnek gondolt ételeket hajlandóak enni, naponta órákat töltenek ezek beszerzésével, elkészítésével. Az jól látszik, hogy mára nemcsak az elhízás, de a fogyókúrázás is kóros méreteket öltött. A kislányok egyre fiatalabb korban kezdenek el diétázni, a média és a reklámok által sugallt „légy karcsú!” ideáját hajszolják. Mindez nemcsak testi megbetegedéshez, de hihetetlen személyiségtorzuláshoz vezethet.

– Mi ezzel szemben az ön szlogenje?

– Legyél harmonikus! Nincsenek ideális méretek, tól-ig tartomány van, amin belül jól érezzük magunkat a bőrünkben, és a szervezetünk is egészségesen működik. Léteznek genetikai adottságok, életkorok, bizonyos körülmények, amikor igenis elnézőbbnek és türelmesebbnek kell lennünk, elsősorban saját magunkhoz. Ki nem látott még huszonéves egyetemistát, aki vizsgaidőszakban falja a csokit és felszalad rá némi plusz, vagy a menopauza után meghízott nőt, aki ugyan nem eszik többet, a hormonváltozások miatt mégis ragadnak rá a kilók?! Nem érdemes szigorúan kilók és centik mentén élni.

– Furcsa ezt a tanácsot épp az ön szájából hallani...

– Mielőtt a túlsúlyos emberek hozzám fordulnak segítségért, túl vannak jó pár évnyi, évtizednyi befuccsolt fogyókúrakörön. Gyakran ijesztő, meghasonult állapotban érkeznek hozzám! Merthogy számtalan diétás szert és módszert kipróbáltak már, tengernyi küzdelem és lemondás áll mögöttük, mégis többet mutat a mérleg bejelentkezéskor a rendelőmben, mint valamikor a kezdet kezdetén.

– Nem túloz?

– Nem. Állítom, ha nem lenne ennyi fogyókúrás „csodaszer” elérhető Magyarországon, kevesebb lenne az elhízott ember. A fogyókúrák jó részéről ugyanis igazolták, hogy hosszabb távon valójában hizlalnak.

– Hogy lehetséges ez?!

– Majdnem mindenki rövid távban és gyors fogyásban gondolkodik – az emberek arra már nem fordítanak kellő figyelmet, hogyan kell megtartani az elért súlyt. És ilyenkor sosem annyi kiló jön vissza, mint amennyi lement. Jóval több! Újabb fogyókúránál ugyanez a tendencia érvényesül, újabb pluszkilók rakódnak le, nincs megállás.

– Túlsúlyos páciensei múltbéli kudarcaikkal a hátuk mögött megváltóként reménykedhetnek önben!

– Bármennyire bizarrul hangzik, a korábbi kudarcoknak van egy fontos hozadéka: egyre jobban frusztrálja és cselekvésre ösztökéli őket. Ez komoly hajtóerő tud lenni a hosszadalmas közös úton.

– Nem hangzik túl jól ez a hosszadalmas út…

– Mindenki dekákból szedte össze a túlsúlyát,  aztán kilókban akarja leadni. Brutális ételmegvonással, vízhajtókkal, hánytatással lehet látványos, gyors és – ahogy már említettem – mulandó sikereket produkálni, de ezzel tönkrevághatjuk a szervezetünket. Aki a fogyókúrát nem társítja tényleges életmódváltással, annak nem érdemes belevágnia.

– Mégis, mennyi az „épeszű” súlyvesztés?

– Ez nem szentírás, csak fogódzó: egy átgondolt, mozgással kombinált, egészségre veszélytelen fogyókúra során nőknél napi 10 deka zsír bomlik el, férfiaknál picit több, összesen úgy heti egy kiló. A túlsúly jellemzően zsírból áll, attól kell szabadulni, nem víztől vagy izomtól.

– Ön küzdött valaha túlsúllyal?

– Korábban volt egy időszak az életemben, amikor sokat repültem külföldre, összevissza ettem. Közben szépen gyarapodtam. Egyszer csak elegem lett ebből az életformából, abbahagytam. Nyolc kiló jött rám, ami egyeseknek talán nem lenne tragédia, de nálam sokat jelentett. Kerestem a módját, hogyan szabadulhatok meg ettől, és közben egyre jobban „beleástam” magam a témába, konferenciákra jártam, „inaslegénykedtem” neves szakemberek mellett. Aztán magánrendelőt nyitottam.

– Kik keresik meg?

– Több nő, mint férfi. Inkább középkorúak és idősebbek, mint fiatalok. A túlsúly mellett gyakran szív- és érrendszeri, mozgásszervi betegségekkel, cukorbajjal küzdők – ők általában hozzám jönnek utoljára, amikor végre felismerik, csak vérnyomáscsökkentő piruláktól nem várhatják a csodás gyógyulást, a testük, egyszersmind az életmódjuk „nagygenerálra” szorul, orvosi felügyelet mellett.

– Amikor a hetvenes-nyolcvanas években Czeizel Endre felvilágosító műsorokat vezetett a tévében, számos kollégája támadta, mondván, „lebutítja” az orvostudományt a néző szintjére. Ön kapott már efféle szakmai kritikát?

– Eddig nem. Valószínűleg a televízió mindenhatóságának korában már nem számít szentségtörésnek egy könnyedebb hangvételű, show-elemekkel megtűzdelt egészségnevelő műsor, sőt kifejezetten erény, ha a tudásszerzést még élvezni is lehet. Egyébként miközben tavaly vettük fel a műsort, egyszer csak a tévés munkatársaim, az operatőrtől a hangosítóig, sorban kezdték bemutatni nekem friss leleteiket. Merthogy a Dr. Tóth hatására maguktól elmentek szűrővizsgálatokra. Vagyis jó úton járok.