Mást-mást hiszünk róla, de mindenki beszél erről!

Ha egyszer eljött az élet ideje, elérkezik a halálé is, s ha már érkezik, miért ne lehetne szép? A legtöbb ember ebben reménykedik. S bár ahogyan Kierkegaard, a filozófus is megfogalmazta: a legfőbb dolog mégiscsak egész embernek lenni – aligha él olyasvalaki a Földön, akit ne érdekelné az, vagy ne gondolt volna rá csak egyszer is életében, hogy mi lesz vele azután. Azután, hogy nem lesz. Felfogni sem egyszerű. A nincset elképzelni is nehéz, mégis sokat beszélünk róla.

Azt többé-kevésbé pontosan tudjuk, mi történik a testünkkel, ha meghalunk. Amikor a szívünk megáll, nem kap vért az agyunk, oxigént a tüdőnk – leáll a keringésünk. Testünk bomlásnak indul, és – ahogyan számos vallás is tanítja – visszatér a porhoz. Porból lettünk és porrá leszünk. Sőt a tudósok már arra is felfigyeltek, hogy a szív szövetállománya más képet mutat, ha infarktus miatt áll le vagy ha megmagyarázhatatlan okok miatt nem dobog tovább. Az orvosok ismerik ugyanis az összetört szív szindrómát, bár igaz, a legtöbben soha nem találkoznak vele. Ez az az állapot, amikor valakinek bánatában, élete párjának elvesztése után pár nappal, vagy még aznap „megáll/meghasad” a szíve. A jelenséget takotsubo szindrómának is nevezik, ami egy lyukacsos edény nevére utal, hiszen a szív szerkezetének egy része egy ideig leginkább erre a tálkára hasonlít. Az összetört szív szindróma mégis gyógyítható, hiszen alighanem az érzelmi stressz váltja ki, ami – ha nem halálos – kezelhető.

De mi történik a testünkben lévő önmagunkkal, a tudatunkkal, az érzelmeinkkel a halál után? Hová tűnik a lélek belőlünk, az, ami éppen emberré tesz bennünket, s ami egyben megkülönböztet másoktól? Ezekre a kérdésekre sokan keresik a választ, alighanem főként annak reményében, hogy nem élünk hiába.

Alejandro González Inárritu mexikói rendező filmjének (21 gramm) nyitó mondata szerint minden ember 21 grammot veszít halálának pillanatában. A kijelentés lélektémában nem kis mértékben kavarta fel az állóvizet, hiszen bár jól hangzik – döbbenetesen jól, s egy 1907-ben, Amerikában valóban elvégzett kísérletre utal –, még sincs igazolt tudományos bizonyíték arra, hogy ennyi volna a testből távozó lélek súlya. Mint ahogyan arra sem, hogy távozna-e bármi is a testünkből a halálunk pillanatában. Bár éppen ezt próbálja cáfolni Konstantin Korotkov orosz kutató, aki azt állítja, hogy speciális masinája segítségével sikerült felvételeket készítenie a távozó lélekről: az energiaáramlások változásait figyelve a köldök és fej vonalában észlelt eltéréseket. S persze számos könyvet írtak már arról, mit tapasztalnak, mire emlékeznek, akiknél beállt a klinikai halál állapota, de „visszatértek”. Meglepően nagy hasonlóságot mutatnak e beszámolók: felülről látjuk magunkat; halljuk és érzékeljük mindazt, ami a testünk körül történik, de nem tudunk hozzászólni senkihez; alagút- és fényességélményünk van; korábban elhunyt szeretteink vesznek körbe bennünket. Pár hete ugyanakkor éppen egy amerikai katolikus pap kijelentésére kapta fel a fejét a világ, aki – miután 48 percet töltött a klinikai halál állapotában – azt találta mondani odaátélménye kapcsán: találkozott Istennel, aki nem más, mint egy fényszerű nő.

Mindezekből is látszik, hogy minél nagyobb a talány, annál érdekesebb beszélni róla. S bár valóban tűnhet úgy, hogy az életünk csupán sodródás a halál felé, a végén mégse felejtsünk el azon csodálkozni, miként Kosztolányi Dezső is tette a Ha negyvenéves… című versében: „Hogy föld és csillagok közt éltél.”