Szomjas operabarátok

Megsárgult plakát lóg a falon: a Magyar Királyi Operaház megnyitó előadásáé. Igazság szerint a fő-zeneigazgató, Erkel Ferenc nem készült el azzal az operával, amelyet a megnyitóra rendeltek tőle Szent István királyról – úgyhogy „vészforgatókönyv” szerint a Bánk bán csendült fel 1884. szeptember 27-én. De csak az első felvonás! Merthogy a másodikban meggyilkolják a magyarok Gertrudist, az idegen királynét, és elhangzik a híres Hazám, hazám kezdetű ária – ezt a részt, tekintettel a díszpáholyban helyet foglaló I. Ferenc Józsefre, a bécsi udvar „protokollosai” nem engedélyezték. Majd a Hunyadi László nyitánya és a Lohengrin első felvonása következett.

A szoba túloldalán egy másik plakátra hívja fel a figyelmet Ókovács Szilveszter. Csakhogy ez 130 évvel később készült – megtévesztően hasonló stílusban –, amikor is az évfordulón, tavaly ősszel „újrajátszották” a megnyitót. Annyi kegyes csalással, ismeri be az Operaház főigazgatója, hogy a mai változatban – hűen az egykori legendához, de hűtlenül a történelemhez – Sissi is elkísérte férjét. Hogy mi a teljes igazság? A számtalan helyen díszelgő császári névjegy (IFJ) tulajdonosa csupán egy alkalommal, a parlamenti őszi ülésszakra időzített nyitáskor tette tiszteletét a „dal és zene díszes csarnokában” – ahogyan anno a Vasárnapi Újság nevezte az épületet –, míg Erzsébet királyné akkor nem, de később többször járt itt.

Régi bútorok és tárgyak közt csemegézünk a történetekben, az idegenvezetés terén is jeleskedő főigazgató irodájában – amely Ybl Miklós tervei szerint eredetileg az első emeleti cukrászda volt. A míves tálalószekrényben sütemények helyett most régi könyvek sorakoznak. Az óriási tabló az első, 1884/85-ös szezon társulatát örökíti meg. A régi íróasztalnál valaha egy igazi reneszánsz ember, a példaképnek tekintett Bánffy Miklós ült – amikor 1912-ben kinevezték az állami színházak intendánsának, kiváló ízléssel az Operaházba, azon belül is ide, az addigi cukrászdába tette székhelyét. Miért olyan nagy szám ez a helyiség, hogy a legfőbb felügyelőnek erre fájt a foga?! Válaszképpen Ókovács Szilveszter elhúzza a függönyt: „titkos” ajtó vezet a Vörös szalonhoz és a királyi páholyhoz.

Merthogy az Operaházban az uralkodó számára különhelyiségek épültek, még különbejárat is dukált a Dalszínház utca felől. A főigazgató egyik kedvence a Királylépcső, ahol Ybl nem félt hatféle márványt ötvözni a fejedelmi összhatás érdekében. Anno a hetven felé járó építész személyesen tervezte meg a ház több mint kétezer kilincsét, egyenként a kép- és tükörkereteket.

„Földi halandó” a királyi páholyba vágyik, ahonnan manapság – uralkodó híján – az öt magyar közjogi méltóság nézheti az előadásokat, családtagjaikkal és vendégeikkel. El tudom képzelni, mekkora felhajtás kísérheti mondjuk a miniszterelnök operalátogatását! A főigazgató elhessegeti a bombaszakértők és mesterlövészek megszállta épületről szőtt víziómat.

– Az Operaház valahogy mindig békés hely volt – mondja, és bizonyságképpen a testőrpáholyon kívül, az ajtó mellett megmutatja a díszes faládát, amelybe az őrzők érkezéskor a kardjaikat helyezték. – A II. világháborúban, a Budapestért folyó csatában a szovjet és a német haderők egyaránt „bejelentkeztek” itt: garantálták a folyamatos víz- és áramellátást, kímélték az épületet. Csodaszámba megy, hogy az Operaház kevés sérüléssel megúszta az ostromot. A hatalmas pincerendszert óvóhelyül használták, úgy 600-an éltek lent a mélyben, köztük egy felakasztott pokróc mögött Kodály Zoltán és felesége.

Délután öt óra felé jár az idő. A padsorok közt még fényképező turisták cikáznak, ám a színpadon már áll az esti Bánk bán-előadás díszlete, a gót oszlopok közt porszívók kígyóznak. A Kossuth-díjas Medveczky Ádám karmestert nehéz megelőzni, már a kottákat bújja a zenekari árokban.

– 1951-ben az Operaházhoz csatolták a Városi Színházat, amely ’53-tól az Erkel nevet viseli, ez valójában nem csak Magyarország, de Közép-Európa legnagyobb ültetett nézőterű színháza. Nálunk működik az Erkel alapította legelső magyar zenekar, a Filharmóniai Társaság, itt dolgozik a legnagyobb magyar kórus, és intézményünk ad otthont a Magyar Nemzeti Balettnek is. Szóval ez egy nagyüzem – fogalmaz a főigazgató, majd számolni kezdi, hányan is tartoznak ide. – Közalkalmazásban állnak a muzsikusok, a karénekesek, a balettművészek, a 300 fős műszaki és gyártó személyzet, valamint az adminisztráció. 1050 munkatársunkon kívül még több mint száz magyar és külföldi operaénekessel, balettművésszel szerződtünk, továbbá karmesterekkel, rendezőkkel, díszlet- és jelmeztervezőkkel. Ehhez jönnek még a kiszervezett feladatok: az ültetők, a büfé, az őrség, a takarítószemélyzet. Körülbelül 1600 embernek adunk munkát. Az Operaház 1236 nézőjét esténként 250-300 ember szolgálja ki – olyan ez, mintha egy közepes Airbuson negyven légi kísérő lenne! Ha szinkronban az Erkelben is játszunk – és ez az év 200 napján megtörténik –, 500-600 munkatársunk gondoskodik az összesen háromezer néző zavartalan szórakozásáról.

Operaházunk méretét tekintve felső középkategóriás csúcsmodell, segít eligazodni a számok közt Ókovács Szilveszter, autók közt a VW Passathoz hasonlítja. (Összevetésképpen: a hatvanas évek végén épült, modern New York-i Metropolitan négyezer férőhelyes, állóhelyekkel együtt.) Stílusában, hangulatában viszont a mi klasszikus patkó alakú teátrumunk vitán felül az egyik legszebb a világon, tehát e tekintetben inkább mégis Bentley. Igaz, több mint harminc éve újították fel, úgyhogy ráférne már megint egy „nagytatarozás”. Például a színpadtechnikát még NDK-gépek működtetik, s ez nem egy életbiztosítás…

Talán csak a Bohémélet örök: a párizsi fiatalokról szóló Puccini-mű abban rekorder, hogy 1937 óta folyamatosan játsszák, eddig 870-szer ment! Ezt a „muzeális értékű” Bohéméletet a jövőben is megtartják az „oldtimer” opera rajongóinak, de az Erkelben 2.0 verzióban fut majd egy modern változat.

– Nemrég reklamált egy nézőnk, miért újítottuk meg a Hunyadi Lászlót. Visszaírtam: Ön sem lúdtollal írta ezt az üzenetet, hanem e-mailben küldte el. Az opera sem maradhat formalinban konzerválva, az újra elővett darabokat újra kell csomagolni. Sőt a néző egyre szomjasabb a látványra, hiszen a filmek trükkvilágában nő fel. Márpedig az opera egy látványos, macerás, drága, az itt és most varázsára építő műfaj.

Hogy mennyire? Körülbelül száz produkció díszletét őrzik, ezek csak anyagértékben tízmilliárd forintot kóstálnak. Eközben a pincétől a padlásig, a különböző műhelyekben – az asztalosoktól a szabászokon és a jelmezfestőkön át a parókakészítőkig – mindenki újabb és újabb előadásokra készül. Gondoljanak csak bele: a következő, 2015–16-os Shakespeare-évadban 33 premierrel, köztük 12 magyarországi bemutatóval várja közönségét az Operaház, miközben 45 repertoárdarabot is eljátszik majd.

Egy beismeréssel tartozom: az Operaház monumentális léptékei feszegetik a korlátaimat. Bizonytalanul araszolok a színpad fölött, a zsinórpadláson (krimikben mindig itt rejtőznek a gyilkos orvlövészek!), a Bánk bán-beli gót oszlopfők magasságában. Az asztalosoknak is komoly kihívást jelentenek ezek a hatalmas terek: a 635 négyzetméteres nagyszínpad fölött 28 méteres légtér van, ide egy 8 emeletes panelház is beférne, ehhez kell méretezniük az impozáns, nem utolsósorban biztonságos és statikailag erős díszleteket (amelyeknek ugyebár még szétszedhetőnek, szállíthatónak is kell lenniük).

Az asztalosműhelyben elkészített elemeket egyenesen a színpadra vagy a 4-5. emeleti díszletfestő termekbe tudják küldeni a gigantikus teherlift segítségével – a nyolcméteres ajtó ugyanis a felvonót nyitja. Juhász Zoltán vezető szcenikus egyik „szentélyében” itt egy frissen mázolt mellvért szárad, ott egy koldusjelmez „hitelesítése” folyik némi koszolással, szaggatással, amott meg gótbetűs iratokat pingál a grafikus.

A végeláthatatlan jelmeztárban, az eredeti faszekrényekben vállfákon 400 ezer ruhakölteményt őriznek – a főellenségtől, a molyoktól is. És minden évben több ezer újabb kosztümöt varrnak! A szekrényajtókon az előadások címe olvasható, ez a keresés alapja. A jelmez-előkészítőben kézzel mossák, finoman centrifugázzák őket, a kisebb hibákat helyben kijavítják. Képzeljék el, mondjuk, A bajadér című táncjáték organzából, muszlinból és selyemből készült, Swarovski kristályokkal díszített álomruháit, és adjanak hozzá darabonként félóra vasalást… Megint az ördög beszél belőlem: az Operaházat előbb-utóbb beborítják majd a balett-tütük?!

– Nincs mese, selejtezni kell – magyarázza a főigazgató. – Másfél éve először a színháztörténeti múzeumnak ajánlottuk fel, hogy válogassanak a jelmez- és kelléktárunkból.

Aztán jöttek a színházak, művelődési házak és az iskolák is, elkél a színjátszókörben egy palást vagy egy páncél. Abban igaza van, hogy jócskán kinőttük már az Operaházat. Nincs elegendő öltöző, beéneklő helyiség, próbaterem, a díszletek egy részét hat fűtetlen vidéki raktárban tároljuk. Ráadásul két-három órás munka lenne napközben felépíteni a díszleteket a mindenkori próbákhoz, majd az esti előadások miatt újra lebontani őket, ezért úgynevezett díszletjelzésben próbálunk. Mindezekre a bajokra gyógyírt jelent a MÁV X. kerületi egykori gépjárműjavítója, az Eiffel-csarnok, ahova jövő ősztől folyamatosan költözik valamennyi díszlet, jelmez, kellék és műhely, s ahol két nagyszínpadon formálódhatnak majd az új előadások – ezt tervezzük egy nemrégi kormánydöntés szerint.

Az ördögpadlás viszont még a régmúlt szüleménye, a főigazgató biztatására felkapaszkodunk. A nézőtéri nagycsillár fölött járunk, amelyet évente csupán kétszer innen engednek le, az eredeti kézi csörlővel, tisztítani és égőket cserélni. Az eredetileg háromtonnás gázcsillár Mainzban készült, majd az 1980-as évekbeli rekonstrukció idején könnyítettek a 220 égős csilláron 900 kilóval, amikor kiszerelték belőle a súlyos gázcsöveket.

Meglehetősen ritkán mászkál az ember lánya (pláne, ha tériszonyos!) naplementében a homlokzati főpárkányon, zeneszerzők kőfigurái közt. Ahogy teljes díszbe öltözött Bánk bán (Kiss B. Attila) se sűrűn hív liftet nekünk. Vagyis percekkel az előadás előtt járunk, ideje távoznunk. Bezárul mögöttünk a Hajós utcai művészbejáró ajtaja – miközben az Andrássy úton Stróbl Alajos carrarai márványból faragott két egyiptomi szfinxe között, a főbejáraton özönlik befelé a tömeg. Az Operába, ahol – szlogenjük ígérete szerint – kinyílik a világ.

SZIJJÁRTÓ GABRIELLA RIPORTJA
KÁLLAI MÁRTON FELVÉTELEI