Mészáros Antónia: Csak a show kedvéért nem támadok

– Éles váltás lehetett a késő esti után a reggeli műsorvezetés!

– Régebben inkább éjszakai bagoly voltam, de mára megbékéltem a hajnali ébredéssel. Sőt jól is jött ez a tréning, miután megszületett a kisbabám, így legalább kevésbé okoz gondot a hozzá való alkalmazkodás. Ha dolgozom, hat óra körül érkezem a televízióba.

– Adás után viszont szabad a napja!

– Nem egészen. Szeretek alaposan felkészülni a műsorra, ezért előfordul, hogy előtte alig alszom egy-két órát. Korábban ilyenkor napközben tudtam pótolni. Anyaként viszont folyamatos a szolgálat: együtt vagyok a tíz hónapos kisfiammal, és amikor ő alszik, próbálom követni a közéleti eseményeket is.

– Szinte percről percre jönnek a hírek. Mindenről tudnia kell?

– Az online sajtó előretörésével a hírigény is felerősödött. Már nem elegendő átnézni a reggeli lapokat ahhoz, hogy valaki naprakész legyen. Tényleg percenként jelennek meg újabb anyagok, vagy az oknyomozó újságírók jóvoltából új ügyek újabb és újabb részletei. Örülök az információbőségnek, ugyanakkor nagy kihívásnak is tartom.

– Széleskörűen, elfogulatlanul, pártsemlegesen kell egy témával foglalkozni – ez a közszolgálatiság alapelve. Önök milyen tévét csinálnak az ATV-nél?

– A magánkézben lévő kereskedelmi csatornán lényegében közszolgálati televízió készül. Közszolgálatibb, mint amelyiknek az a neve. Tudomásul kell venni, hogy a világon mindenhol van olyan médium, amelyik teljesen elkötelezett bizonyos politikai irányban, és még a tulajdonosi érdekeket is sokszor szem előtt kell tartani. Az viszont problémás, ha egy közszolgálati televízió száll be a pártos játszmába. Mindazonáltal mások számára – így az ATV számára is – most adott a lehetőség, hogy az elárvult pozíciót betöltve növelje a nézettségét.

– Csak hát nem egyenlők az esélyek! 80 milliárdból működtetnek egy olyan köztévét, amely tartalmát és irányultságát illetően elég sok kívánnivalót hagy maga után, a botrányos indulásról és a kínos bakikról nem is beszélve.

– A történtek tükrében áldom a sorsom, hogy engem ebből a közszolgálati médiumból már korábban elbocsátottak, és nem nekem kellett menekülnöm. Ilyen rengeteg pénzből valóban fantasztikus dolgokat lehetne kihozni, mégis sok a kihagyott lehetőség, és nem csak a hír műfajában. A BBC-nél rengeteg példát láttam az inspiráló közszolgálatiságra – volna honnan mintát venni.

– De hiszen a BBC, illetve annak etikai kódexe a példa!

– Nekem is megvan otthon pár példányban, tudok kölcsönadni belőle. Nem hiszem, hogy az abban foglaltak többségét kipipálhatná a közszolgálati csatorna. A polcra pedig bármit fel lehet tenni. Hadd beszéljek inkább a saját munkahelyemről. Eddig még nem tapasztaltam, hogy az ATV tulajdonosa irányt mutatna. Sem a műsor irányultságát, sem a vendéglistát illetően nincsenek kívánalmak, azt sem próbálja befolyásolni senki, hogy milyen kérdéseket tegyek fel. Egyébként ez régebben a Magyar Televízióban is így volt, bár sokan feltételezik, hogy a szocialista kormány idején biztosan ők szóltak bele a munkánkba. Azon a szinten, ahol én ezt észlelni tudtam volna, nem tapasztaltam ilyet. Utólag jelezték politikusok, hogy nem tetszett nekik ez vagy az a kérdés, esetleg a hangvétel, de ilyesminek egy esetben sem lett következménye. Az sem fordult elő akkoriban, hogy valakit ne szólaltathassunk meg, vagy egy kellemetlen témával ne foglalkozhassunk. Ha volt bármiféle nyomásgyakorlás, az magasabb fórumokon, az újságírói munkától távolabb zajlott. A kormányváltás után ez egészen másképpen kezdett működni.

– Fájt, amikor elbocsátották?

– Maradni lett volna kínosabb. De nemcsak engem küldtek el, hanem százakat. Pontosan lehetett látni, mi történik, vagyis az nem fájhatott, hogy valami jó dologban ne vehetnék többé részt. Az fájt, hogy ilyesmi ebben az országban előfordulhat. Persze nem volt kellemes a bizonytalanság érzése, de szerencsére nem tartott sokáig. Menesztésem híre gyorsan elterjedt, egy órával később pedig már konkrét állásajánlatot kaptam az ATV-től.

– Tényleg az Orbán-interjú miatt rúgták ki?

– Ez legenda lett, pedig szerintem mindenképpen mennem kellett volna. Azt hiszem, valójában már az előző héten meg akartak tőlem szabadulni, de az lett volna igazán feltűnő, ha a műsort éppen onnantól vezeti más, amikor a miniszterelnök nyilatkozik. Az új főnökeimnél persze nem arattam sikert az interjúval, Orbán Viktor viszont tőle szokatlan módon még vagy negyven percig ott maradt beszélgetni, és éreztette, hogy nem voltak ellenére a keményebb kérdéseim sem. Hogy ezt követően mi történt, azt persze csak találgatni tudnám.

– Az ATV nem hívja a miniszterelnököt?

– Régóta kérünk tőle interjút, de nem kapunk. Viszont a reggeli Startban és a Szabad szemmel című vasárnap esti műsoromban gyakran nyilatkoznak élvonalbeli fideszes politikusok. Azt hallom vissza, hogy keménynek, de korrektnek tartanak. Amikor mondanivalójuk van, a szakmai korrektség azt kívánja, hogy hagyjam elmondani, azonkívül, hogy természetesen szembesítem őket a kritikával, a tényekkel, az ellentmondásokkal. Amikor az adott témából csak rosszul tudnának kijönni, akkor velem sem ülnek le beszélgetni. De végső soron nem tehetik meg, hogy egy független vagy akár kormánykritikusnak tartott hírtelevízió műsorait mellőzik, hiszen minél több emberhez akarnak eljutni. Ráadásul a külvilág felé is csak ezzel mutathatják, hogy igenis van nálunk sajtószabadság.

– Vannak műsorok, ahová szándékosan nem mennek be?

– Könnyen nálunk se megy, sokat kell dolgoznunk, telefonálgatnunk, kivárnunk egy-egy rangosabb kormánypárti vendégért. Szakmailag ez fontos, de érdekes módon a nézettségnek nem tesz jót, még a leginformatívabb, legbotrányszagúbb interjúnál is sokan elkapcsolnak, ha olyasvalakit látnak, akit nem kedvelnek. Műsorvezetőként két oldalról kapom a kritikát: sokan elvárnák, hogy a számukra kedves politikusokkal kesztyűs kézzel bánjak, a másik oldalhoz tartozókat pedig lehetőleg élő adásban fojtsam meg. Ha hallgatnék másokra, kevés embert engednék el élve a stúdióból.

– Nem megy fel a pumpa önben, ha az interjúalanya mellébeszél?

– Tudom, hogy akár több százezer ember néz, tudom, hogy ez egy játszma, ilyenkor az ember másképpen reagál, mint a civil életben. Egyébként visszakérdezni sem lehet a végtelenségig. Amikor a BBC-nél dolgoztam, bekerültem a Newsnight stábjába. Jeremy Paxmannak volt egy legendás interjúja, amit a világ minden médiaiskolájában tanítanak: tizennégyszer kérdezte meg ugyanazt egy minisztertől. Mint megtudtam tőle, ez egyáltalán nem volt szándékos, elromlott valami a vezérlőben, nem indult el a következő riport, neki kellett mentenie a helyzetet. És mivel nem jutott eszébe több kérdés, az utolsóra meg nem kapott teljes választ, azt forszírozta újra és újra. Normális esetben nem mehet el az egész adásidő ilyesmivel, pár próbálkozás után tovább kell lépni, éreztetve a nézővel, hogy nem volt válasz, úgyis meg tudják ítélni, ha valaki maszatol.

– Volt már hiányérzete valamelyik beszélgetése után?

– Maximalista lévén minden alkalommal úgy állok fel, hogy mennyi mindent megkérdezhettem volna még. És az időre is haragszom, hiszen öt-tíz-húsz perc alatt nehéz eljutni a mélységekig.

– Milyen zsinórmérték mentén végzi a munkáját?

– Ez szerintem elég egyszerű. A pillanatnyi helyzetben mindent meg kell kérdezni, ami érdekes, fontos, akár kínos. El kell jutni a dolgok lényegéig, rávilágítani az összefüggésekre és megharcolni a tényekért. Nem az a dolgom, hogy barátokat szerezzek a stúdióban. De támadni sem szoktam értelmetlenül, alaptalanul, csak a show kedvéért. A saját véleményemet, szimpátiámat pedig kívül rekesztem a stúdión. Ha úgy tetszik, mindezeket a BBC-nél tanultam, de ehhez nem feltétlenül kell külföldre menni.