Mindenkinek joga van a saját hülyeségéhez

Az én képernyőm: Okkal titkolt életek. - Elnézve a National Geographic tévécsatorna Titkos életek című műsorát, az ember igencsak elcsodálkozik. S mi jut eszébe? Ha emelkedett lélek: „Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.” Ha meg egyszerűbb észjárású (mint én), akkor inkább ez: nagy az Isten állatkertje… Pedig nem biztos, hogy igazam van. Elvégre mindenkinek joga van a saját hülyeségéhez.

Ország-világUjlaki Ágnes2015. 04. 10. péntek2015. 04. 10.
Mindenkinek joga van a saját hülyeségéhez

Chloe, a doktori fokozattal rendelkező kutatóvegyész mindennap tolószékben ül a munkahelyén – indokolatlanul, mert ha akar, oly könnyedén jár, mint bármelyik embertársa. De ezt nem tudják róla sem a kollégái, sem a barátai. A tudós nő ugyanis úgy érzi, hogy ő tolószékesnek született. Már gyerekkorában irigyelte a nagynénjét, aki csak járógéppel, kínlódva tudott haladni. Ám akkor még nem tudott mit tenni. Aztán egy baleset átmenetileg tolószékbe kényszerítette, s ekkor megkedvelte ezt az állapotot. Már régen nem kellene, de ő tolószékben közlekedik, dolgozik, éli otthon az életét, a lakását is akadálymentesíttette. Műtétet szeretne, arról álmodozik, hogy átvágják a gerincvelőjét és igaziból megbénul. Egyelőre nem talál orvost, aki ezt hajlandó lenne megtenni neki.

Todd cégvezető. A 63 éves férfi nyilvános élete maga az amerikai álom: remek kreatív munka, hatalmas fizetés, csodaszép otthon, csinos és megértő feleség, jól sikerült gyerekek. És mégsem volt boldog mindaddig, amíg rá nem jött, hogy tulajdonképpen mit is akar. Amióta tudja, azóta megvalósítja. Mindig is szeretett csatangolni, de az utóbbi évtizedekben nyaranta két hónapra eltűnik: hajléktalan csavargóként járja az országot. Sem pénzt, sem mobilt, sem ennivalót nem visz magával. Ha kell, kukázik, ha kell, terményt lop a földekről, végső esetben kéregetni sem átall. Hetekig nem mosdik, tehervagonokban, töltések oldalában húzza meg magát. Boldog, ha megkergeti a vasúti rendőrség, azt mondja, akkor érzi, hogy él. Úgy gondolja, övé a táj, a naplemente, a szabadság. Pedig évről évre veszélyesebb a hobbija, már verték meg vad suhancok, s egyre több a drogos, a bűnöző, az elmebeteg a társadalom kitaszítottjai között. Amikor vége a boldog napoknak, Todd hazatér, megfürdik, a felesége kikezeli a sérüléseit – aztán felveszi a kétezer dolláros öltönyét meg a selyem nyakkendőjét, s tíz hónapig ismét hasznos tagja a felső középosztálynak.

Courtenay hétköznap egy kanadai egyetem doktori iskoláját látogatja, a hétvégén pedig macskamaskarát ölt, hogy – amint fogalmaz – a benne lakó belső cicákkal találkozzék. Zártkörű társaságában csupa olyan barát veszi körül, aki szívesen képzeli magát valamilyen állatnak: sokan macskának, de van, aki valamiféle kitalált fantáziafajnak. Összejöveteleiket és hobbijukat titkolják, mert tudják, hogy a társadalom nem nézi jó szemmel az ilyesmit. A lánynál ez a megszállottság a gyerekkorában kezdődött: képregények állathőseinek bőrébe képzelte magát. Szerinte csak Amerikában egymillió ember hódol e bizarr képzelgésnek. Azt mondja, ezekben az állatbulikban nincsenek szexuális elemek, csak szórakozásról van szó. De korántsem jelmezbálról. Mert ezek az urak és hölgyek a személyiségüknek legalábbis egy darabját állatként élik meg. A fiatal nő nemsokára pszichológus lesz. Ő fogja majd helyes útra terelni a lelki bajokkal küzdő pácienseket? Hát…

Gondolom, a nézők többségének ugyanaz volt az első reakciója, mint nekem: ezek nem normálisak. És tényleg nehéz is lenne annak tartani őket. S vajon az igazán bénák, a tényleg nincstelen hajléktalanok mit gondolnak róluk? Nem is beszélve a valódi macskákról, rókákról?!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek