Az én képernyőm: Kell a borzalom

A Balaton vize soha nem lesz már olyan selymes, a Duna-part lépcsője sem olyan hívogató, az őszi erdő illata annyira aromás, mint valaha. Ezért én például nem is igen nézek vissza. Régi fiúk egykori szerelmesleveleit nincs szívem kidobni, de elástam őket valamelyik gardróbszekrény legmélyére. Fényképeket ugyan mázsaszám őrzök, de nemigen nézegetem őket: rég halott szeretteim képét látni inkább fájna, mint jólesne. De még eljöhet az idő, amikor mégis erre vágyom. (Erről jut eszembe: a mai mobilokban, számítógépekben tárolt fotókat vajon ki fogja megőrizni és hogyan? Egy-két év alatt elsodorja őket a mindig újabb és újabb technika.)

Rajongott filmekkel, olvasmányokkal is gyakran járunk így. Néha leveszünk a polcról egy könyvet, mert emlékszünk rá, milyen nagy hatással volt ránk valaha, s most: semmi különös. Ifjúkoromban faltam Thomas Mannt, Franz Kafkát, Camus-t. Emlékszem, a József és testvérei vagy a Pestis fejbe vágás volt. Ma is jó visszagondolni arra az érzésre, de nem merem őket újra olvasni, félek, bármilyen jók is lennének, már nem tudnám azt a hatalmas élményt újraélni. Kivételt jelentenek az orosz klasszikusok, például Tolsztojt vagy Bulgakovot két-három évente újraolvasom.

És hát igen, a régi tévésorozatok. Több csatornán is adnak Derricket, Columbót, San Francisco utcáint, a Kojaket. Gyerekkoromban mennyire vártuk azokat a napokat, amikor vetítették őket, biz’ az nem csupán szófordulat, hogy kiürültek az utcák… Ma meg képtelen vagyok végignézni őket. Nagyon elavultak számomra a tantuszos telefonfülkéikkel, a nyomozók övére szerelt csipogókkal, a ráérősen csordogáló sztorival, a tupírozott csinibabákkal, a jól öltözött detektívekkel. (Ez utóbbi persze Columbo hadnagyra nem vonatkozik.) Megpróbáltam többször is, nem megy.

Ugyanakkor kissé restellem is ezt. Miért szeretem a Gyilkos elméket, a Falcót, a Die hardot, amikor tocsognak a vérben, szemünk előtt nyiszatolják az áldozatokat darabokra, folyatják ki a szemüket és minden egyéb undokságot elkövetnek velük? Már csak a felpörgetett tempó, a rengeteg akció tudja kielégíteni elkényeztetett, mindig újabb és újabb impulzusra vágyó szemünket és agyunkat? Egy sima pisztolylövéses ölés nekünk már smafu? Minimum tekerjék ki a nyakát az illetőnek. Ha még fel is gyújtják, annál jobb…

Közben meg ezeket a mai krimiket is azért bírjuk, ha bírjuk, mert jól eltalált karaktereket látunk. Hotchner ügynök és csapata, a tudós Rossi, a bátor J. J., az okos Emily, az ifjú zseni dr. Reid, a vagány Morgan, a számítógépes varázsló Penelopé Garcia például mind patikamérlegen kiadagolt, mégis élő és szerethető figura. Nem véletlen, hogy egyes, igencsak ijesztő epizódjai ellenére a Gyilkos elmék már a 10. évadjánál tart. Tehát a recept a régi: végy egy vagy több jó figurát, valami épkézláb sztorit. De hát a krimiszituációk variánsai is végesek, úgyhogy kell sok borzalom és akció.

Egyvalaminek még azért ellenállok: nem bírom a megtért (pláne a még meg sem tért) bérgyilkosokat és bűnözőket pozitív főszerepben látni – ebben konzervatív vagyok. Vagy éppen őskövület: szeretem, ha a rossz elnyeri méltó büntetését. Vagy ha azt nem is, de legalább jutalmat ne kapjon…