Balogh Géza: Fairtók

Ám a tél végén a város kivágatta mindet, mert állítólag zavarták a közlekedést ( lásd: Öt akác ). Nem mondanám, hogy az eset túlságosan felzaklatta az ott élőket, a Szabad Föld olvasói közül azonban többen is tollat ragadtak, hogy kifejezzék felháborodásukat, és a saját példájukkal bizonyítsák: valami nagyon nincs rendben a mi természetszeretetünkkel.

Özv. Sági Viktorné a csókakői idősek otthonának lakója, de egész aktív életét Sárkeresztesen töltötte. Két éve azonban négy suhanc pénzt és aranyat követelve törte rá az ajtót, így kénytelen volt biztonságosabb otthont keresni. Szíve, lelke mégis sárkeresztesi ma is. Mint írja, jó hatvan évig járt el a szőlőbe és a temetőbe menet három gyönyörű akác mellett, melyek nem álltak senki útjába. Pár éve nyolc házhelyet alakítottak ki mellettük, de mindmáig csak kettőt sikerült eladni belőlük. A három gyönyörű fát viszont kifűrészelték, senki sem tudja, miért. Ugyanígy járt az a két hatalmas tölgy is, melyek a dédapja sírja mellett nőttek, s a fél falu a csodájukra járt. Még tavalyelőtt mindenszentekkor megvoltak, tavasszal viszont már csak a sárguló tönkjüket találta. Szárazak voltak, hangzott a szenvtelen magyarázat – pedig még évtizedekig élhettek volna. „Én még jártam madarak és fák napjára – írja az idős asszony –, talán ott, meg az édesapám és az ő édesapja nyomán lettem ilyen faszerető. Mikor eljöttem hazulról, még ültettem egy vadgesztenyét. Tölgyet is szerettem volna. Erre mit adott az Úr: itt két tölgyfára néz az ablakom. Vetettem is már makkot, de az én időmben már nem nő meg nagyra. Mégis jó nézni a cseperedésüket.”

Ginter Klára az ország túlsó végéből, Csabacsűdről írt, hogy megossza velünk a szomorúságát. „Örültem is meg búslakodtam is az öt akácfa történetét olvasva – kezdi. – Örültem, hogy nem halt még ki az emberekből a törődés a természet oktalan gyilkolása miatt, és búsultam, hogy lám, nem vagyok egyedül, akit ilyen fájdalmak gyötörnek.”

Levélírónk a párjával tizenkét éve vett egy tanyát, amihez a kövesúttól kétszáz méteres bekötőút tartozik. Amikor először meglátták az út két oldalán zöldellő gyönyörű nyárfasort s mögötte az idilli tanyát, az szerelem volt első látásra. Két éve azonban egy őszi napon gépek vonultak fel, és nekiálltak kivágni a fákat. Tiltakoztak, de hiába, az erdőgazdaság látatlanban betegnek, balesetveszélyesnek nyilvánította a fákat. A tiltakozásukkal csak annyit értek el, hogy a tanya körül még további hetvenkilenc gyönyörű akácfát irtottak ki. Most ott van a házaspár a pusztában, nincs árnyék, akácillat, madárdal, csak szél, meg az a nagy és szomorú kopárság.

„Nyolc unokánk van, azok sem értik, mi végre ez az esztelen pusztítás – folytatódik a levél. – És azt sem, miért fontosabb a gazdaságok támogatása a tanyákon élő és önmagának mindent megtermelő, szépet teremtő ember helyett.”

Bizony, erre mi magunk is jó ideje hiába keressük a választ.