Búcsú a nagy múltú elsőligás csapattól - és egy elszalasztott piros betűs hazai sportünnep

Cseppet sem kisebbítve az ETO érdemeit, megemlítenék egy hasonló helyzetet, amikor egy másik vidéki csapat, a Diósgyőr agonizált. Ott a 170 ezer lakosú megyeszékhely, Miskolc siratta el szíve csücskét, a DVTK-t, amely fennállásának 90. évfordulóján annak köszönhette létét, hogy a klub nevét amatőrökből verbuválódott csapat éltette tovább valahol a bajnoki regiszter legalján.
Abban az időben valahogy nem volt olyan nagy sírás-rívás, azzal intézték el Borsod megye topcsapatának vergődését, hogy egy eszement ipari Gólem összeomlott, s a romjai alá temette a futballt is. A DVTK stadionjában a Borsodi Volán csapata játszott pár tucat néző előtt – aztán jött Bőcs, a majdnem háromezer lakosú község, melynek vezetői a csodával határos módon a futballba ruháztak be, s egészen a második vonalig jutottak. Ezt a jogukat aztán átadták az éledező DVTK-nak, amely napjainkig vitte, amire vitte. Hogy miért említettem mindezt? Mert a párhuzam kínálja magát: a Győr külvárosának számító Gyirmót igen jó eséllyel pályázik az NB I-be, tehát úgy tűnik, a Rába-parti megyeszékhely jövőre sem marad élvonalbeli csapat nélkül.
A Diósgyőr esetében gyakran elhangzott: „Hát, igen, az ország keleti régiója szegényebb, ez meglátszik a sport támogatottságán is. Ellenben a nyugati végeken…” Hát erre mi történik? Jön a Quaestor-bukta, s kiderül: a király meztelen. Nincs, aki a főszponzor, Tarsoly Csaba helyére álljon. Biztos, hogy előbb-utóbb megoldódik a győri futball helyzete, a Gyirmót feljutása kapóra jön, ám egy ember nevét mindenképpen meg kell jegyezni az ügyben, legyen bármi is a végkifejlet. Ő pedig a ludányhalászi tanár, Sisa Tibor, a Gyirmót edzője, aki oly sokat tett a magyar labdarúgásért – és akinek az érdemeiről oly keveset hallani. Hát akkor hajrá, győri futball, a Diósgyőr példája üzeni: a gödör aljáról is van visszaút.

* * *

Biztos, hogy nem így gondoltuk, amikor megpályáztuk a női kézilabda BL négyes döntője, a final four rendezési jogát! A jelentkezés beadásakor a Győri Audi ETO KC csapata szárnyalt, a soraiban tudhatta Katrine Lundét, a világ egyik legjobb kapusát, Görbicz Anitát, a sérüléssel bajlódó Eduarda Amorimot – és a háttérben ott magasodott a két elnyert BL-trófea. Aztán erősségeink ilyen-olyan okokból kimaradtak, a pótlásuk pedig nem sikerült fényesen. Anna Szen, Vesna Milanovic-Litre, Macarena Aguilar, Susan Müller és Jelena Grubisic sem váltotta meg a világot, pedig azért szerződtették őket. Így aztán csak szép álom maradt a budapesti Papp László Arénában tomboló tízezer néző, mert ott bizony a norvég Larvik, az orosz Dinamo Volgográd, illetve két délszláv csapat, a győrieket kiverő (27:27 és 24:18) macedón Vardar Szkopje és a montenegrói Podgorica Buducsnoszt került. Így aztán volt fél ház, Buducsnoszt-kupagyőzelem, norvég második hely, dobogó a Vardar Szkopjénak. A sportág vezérkara pedig elgondolkodhat azon, miért nem sikerült „igazi” házigazdának bizonyulni, a Győr leányegyletét igazolásokkal felkészíteni a négyes döntőre, amely a kézilabda piros betűs hazai ünnepe lehetett volna. Így számunkra majdhogynem érdektelen sportesemény maradt, amelyben pedig sokkal több volt.