Hajnalra várva - Találkozások a halálra ítélt erőszakolóval

Bokáját, nyakát nadrágszíjjal összekötötte, a lányra szalmát szórt. Szakértők szerint másfél óráig küzdhetett az életéért, mire megfulladt. Nyolc évet élt. Csönd lett a teremben, csak egy fejkendős, hetven körüli asszony sírt fel: „Ezt tette volna?! De akkor is a kisfiam...” Utolsó szó jogán a férfi annyit mondott, ártatlan. Állva mondta ezt, és állva hallgatta, hogy kötél általi halálra ítélik. Még erősebben fogták őt az őrök, mert esett már szégyen, hogy egyik vádlott, hallva a büntetését, felugrott, az ablakba fejelt, a nyakát nyiszatolta, közben kiabált, engem ti nem fogtok felakasztani! De tévedett, az orvosok begyógyították sebeit, az ítéletvégrehajtó is végezte a dolgát, felakasztotta. 

V. nem próbálkozott ezzel, annyit kért, édesanyjától hadd búcsúzzon el. Ne sírj, anya, mondta, s cserébe a fejkendős asszony az arcát simogatta: Miért, mondd, miért? Imádkozni fogok érted, kisfiam. 

Később jártam V.-nél a börtönben is, a siralomsoron. Sápadt volt, fogyott is, de négy őr kísérte. Csúnyákat írtak róla, nem nyilatkozik, mondta, de azért elpanaszolta, legalább két őr mindig a zárkájában van. Ágya egy katedrán áll, éjjel is ég a lámpa, már aludni se tud. „Csak hajnalban akasztanak, itt ez a rend, amikor meghallom, már a madarak énekelnek, tudom, kaptam még egy napot. Élhetek, ha élet ez egyáltalán. Na, végeztem, indulhatunk” – mondta az őröknek, és öten sietve indultak vissza a zárkába. 

A cipők kopogását a Kozma utcai temető lélekharangjának kongása nyomta el. 

Nem V.-nek szólt az a harangszó, a halálbüntetést eltörölték. Ő, az utolsó halálraítélt kegyelmet kapott. Amikor megtudta, nem sírt, s nem örült, csak a földet nézte. Húsz esztendő után szabadult.