Nagy csendet szeretnék - mondja Szacsvay László, a Nemzet Színésze

– Egyfolytában csörög a telefonja, és zsinórban adja az interjúkat. Ilyen a nagy sztárok élete?

– Messze vagyok én attól! Tudomásul veszem, hogy most ez van. Képtelen lennék megszokni ezt a fajta pörgést. Mellesleg a nagy sztárok titkárt tartanak, aki mindenkit leszerel. Én egyszerű ember vagyok. Nem rejtőzöm el, aki akar, megtalál. Ugyanakkor kerülöm a feltűnést, sosem vágytam arra, hogy a társaság középpontjában legyek. Szemlélődő típus vagyok, szeretek nézelődni. De ha megkérdeznek, jó esetben tudok felelni. Én magam nem kérdezek, mert még válaszolnak, és annak nem mindig örülnék.

– Ha a közélet... pardon, a közérzetéről érdeklődnék?

– Ugye? Nem mindegy! Bár a kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz, egyik sem izgat. Amúgy a közérzet egészségfüggő. Az utóbbi időben több műtéten estem át, most viszonylag jól vagyok, már ahogy lehet egy 68 éves pali. Hogy elszaladtak az évek! Vagy legyek rá büszke?

– Láthatóan nincsenek sztárallűrjei.

– Bármilyen furcsa, a színész is ember. Márpedig az ember vagy jól végzi a munkáját, vagy nem. Mindegy, mi a foglalkozása, elsősorban önmagának, a családjának és a környezetének kell megfelelnie. Ez persze nem mindig sikerül, jómagam általában a negatív oldalon kötök ki. Nem a pályám vagy a munkám során, hanem az utcán jártamban-keltemben. Az idősebbek még megismernek, a fiatalok azonban legfeljebb csak annyit mondanak, hogy „ez egy színész”. A kutyám nevét viszont sokan tudták, mivel a második vizslám, Báró az Életképekben szerepelt. A mostani másfél éves, még csak a „karrierje” elején tart. De alig van hová lemenni. Itt lakom a Parlament közelében, ám a megalomán agyrémmé változtatott tér nem embernek, főleg nem kutyának való, pedig iszonyatos pénzt költöttek rá. Kicserélték a szobrokat, lebetonozták a fákat, ha egyáltalán ültettek – és eltűntek a madarak! Nem értem, miért kellett visszaállítani a Horthy-korszakbeli állapotokat. Persze nem is az én véleményemre kíváncsiak.

– Hallgatna valaki is egy színészre?

– Nem hiszem. Egyetértek azzal, hogy a színész ne politizáljon, ettől azonban még lehet véleménye. Van
nak kollégák, akik beleártották magukat a politikába. Szívük joga. A mi szakmánkba is begyűrűzött a megosztottság. Jobboldali színház, baloldali színház. Nemzeti érzelmű színész, balliberális színész. Mekkora baromság ez! Én a régi rezsimben is éltem, akkor legalább tudtuk, ki az ellenség. Most nem lehet tudni, hiszen ember embernek farkasa kezd lenni. És a történelem ismétli magát. Nem is volna ezzel baj, ha a boldog békeidők jönnének vissza.

– A Kádár-rendszerben ültek a parlamentben színész országgyűlési képviselők. Most miért nincsenek?

– Ne is legyenek! Nekünk nem ez a dolgunk. Aki politikusnak áll, az egyéb gazemberségekre is képes – ezt nem én találtam ki. Kész kabaré, ami előttünk zajlik. Ha az egyik fél állít valamit, a másik azonnal cáfolja. Nincs egyetértés. És nincs alternatíva sem. A fő irányvonal pedig a hazugság. Megmondom őszintén, én már szavazni sem megyek el, mert nem tudnék olyasvalakit választani, akit megfelelőnek tartanék.

– Szoktak ilyesmiről beszélni a társalgóban?

– Megszűnt ez is. Megboldogult Hollósi Frigyes barátom állandóan politizált, mindent séróból tudott, naprakész volt. Az összes újságot megvette, aztán beleásta magát az internetbe is. Elkezdett velem valakiről vehemensen vitatkozni, pedig én már az elején csodálkozva visszakérdeztem, az meg kicsoda. Sírva röhögtek rajtunk a többiek. Istenem, hány nagyszerű színésztársam elment már… Hiába mesélek róluk, sokan azt sem tudják, kik voltak ők. Ezért nem írok könyvet sem. Néha nehezen értem az idők változását: nekünk a hosszú hajért lázadni kellett, ma pedig a lányok is kopaszra borotválják a fejüket, a fiúk meg Beckham-frizurát vagy idióta sörényeket hordanak.

– Honnan jött? Meséljen a családjáról!

– Eredetileg Szacsvay-Fehér Lászlónak hívnak. Apám, Fehér Tibor – aki tanár és író volt – felvette édesanyja, Szacsvay Jolán vezetéknevét is, de hogy miért, arról nincs tudomásom. A Szacsvay történelmi név, egy 1400–1500-as évekből eredő erdélyi família vagyunk. Kétfelé ágazik a család: Léczfalvi és Esztelneki előnévvel, mi az utóbbiakhoz tartozunk, nekik pallosjoguk is volt. Szacsvay Gergely törökverőként vált ismertté, nyilván ezért szerepel a nemesi címerben kard és levágott török fej. Két híres rokonnal is büszkélkedhetek: Szacsvay Imre korának jeles Shakespeare-színésze volt, a Nemzeti Színház örökös tagja. Ötvenéves korában abbahagyta a pályát, mert nem tudott azonosulni az utána jövő generáció felfogásával. A másik leszármazottat is Szacsvay Imrének hívták, Kossuth titkára volt, ő szerkesztette és jegyezte a Függetlenségi Nyilatkozatot. Miután semmilyen nyomásra nem vonta vissza, az aradi vértanúkkal majdnem egy időben kivégezték a budapesti börtön udvarán, a Fiumei úti temetőben tömegsírban nyugszik. Szüleitől és testvéreitől bocsánatot kért, amiért kivégezték. Talán az egyetlen makulátlan 1848-as hős, még sincs benne a történelemkönyvekben.

– Említette, hogy színész rokona ötvenévesen visszavonult. Ön meg tudná ezt lépni?

– Már csak azért sem, mert rég elmúltam ötvenéves. És még mindig a színészetből élek. Miután semmi máshoz nem értek, addig csinálom, amíg bírom. De tudnék említeni kollégákat, akik képesek voltak hátat fordítani a szakmának.

– Egyébként nyugdíjas?

– Nekem még sikerült huszonöt éves munkaviszony után nyugdíjba mennem. Ezt annak idején Pécsi anyu (Pécsi Ildikó – A szerk.) intézte el nekünk a színészszakszervezetben. Alapító tagja voltam a Katona József Színháznak, 33 éve kitartok mellettük, természetesen nyugdíjasként is. Régebben Szacsynak hívtak, most már Szacsy bácsinak. Megszoktam. Jobb, mint a Laci bá’. Vidéki vendégjáték, rádió, televízió, szinkron – mindig orrvérzésig dolgoztam. Egy időben a kabaré, a kuplék és a sanzonok világa sem állt tőlem távol, amint azt a Budapesti Orfeum című zenés összeállítás is bizonyítja. Eredetileg egy előadásnak szántuk, aztán tíz évig játszottunk. Manapság nincs igény ilyesmire, de meg ne kérdezze, hogy miért.

– Az alternatív vagy extrém produkciókra jobban vevő a közönség?

– Nem vagyok ebben járatos, noha játszottam ilyen helyeken, például a Táp Színházban, és szerepeltem Halász Péter lakásszínházának előadásaiban is. Halász zseni volt, megrendezte a saját temetését, felravataloztatta magát, kuncogva hallgatta a gyászbeszédeket.

– Fontos, hogy mit mondanak a koporsónknál?

– A halottnak mindegy, de amíg él valaki, addig kíváncsi rá. Én nagy csendet szeretnék. Ne beszéljen senki. Sok temetésen voltam már, nem mondom, hogy mindegyiket visszatapsolnám. Hogy Thomas Bernhardot idézzem: „A halál színháza soha nem sikeres.” Mindegy, hogy gonosztevőt vagy csupa szív embert temetnek.

– Mi marad a színész után?

– Semmi. Esetleg ez a cím, hogy Nemzet Színésze. Óriási dolog benne lenni a kitüntetett tizenkettő között. Talán még a Kossuth-díjasokat sem felejtik el olyan gyorsan, kivéve engem, mert nekem még nem adtak. Már csak nekem nincs a Nemzet Színészei közül...

– Segít a havi juttatás?

– A több pénz mindig jobb, mint a kevesebb.

– Nem zavaró, hogy aki Nemzet Színésze lesz, az felkerül a „halállistára”?

– Való igaz, hogy Gera Zoltán, Bitskey Tibor, Kóti Árpád nem sokáig élvezte az elismerés előnyeit. Valahogy a nők jobban tartják magukat. Ezt a halállistadolgot Garas Dezső találta ki a maga nyers humorával. Imádtam. Egymás ellentétei voltunk: ő lobbanékony, én mérhetetlenül nyugodt. Néha kénytelen voltam csitítani, ha kérdezni akart valamit a rendezőtől. Akárhonnan nézzük, én most már az összegzésnél tartok. Hogy mi vár rám, mire leszek még alkalmas, arra magam is kíváncsi volnék. Legnagyobb kincs az egészség, ezt nekem, a prosztatarákból kigyógyult csókának elhiheti. Már másfél órája itt ülünk a kávézó teraszán, jókat röhögünk, aztán felülök a biciklimre és bemegyek játszani a színházba. Ez az életem.