A fotós, akivel lehetett alkudni - Sosem gátolta a pénztelenség

Úgy kezdte, mint bármelyik kölyök. Szalvétákat gyűjtött meg bélyegeket, csecsebecséket, amelyek egy gyerek számára különlegességnek tűnnek. Papp László a Duna partvidékén, szegénységben nevelkedett, így megbecsült minden apróságot. Édesapja Tereskéről származott, ő Vácon látta meg a napvilágot. Édesanyja erős hite, vallásossága határozta meg gyermekéveit; ma is tisztelettel mesél arról a papról, aki emberségről, tartásról, az értékek megbecsüléséről adott nekik, korabeli nincstelen lurkóknak leckét.

Élete fordulópontjának bizonyult, amikor apját kinevezték a Szobi Vízirendőrség élére. A család követte a családfőt Zebegénybe, ahol szolgálati lakás várt rájuk. A környékbeli gyereksereg a Dunapartot járta nap mint nap. A folyóparton figyelmesek lettek egy kedves öregúrra, aki kis festőállvánnyal járt-kelt, a Dunát szemlélve nyert ihletett. A zebegényi srácok szóba elegyedtek az „idegennel”, aki megengedte, hogy hazaszállítsák az állványát. Cserébe jót diskuráltak. Fizetségképpen cukorkát osztott a kölyökhadnak.

– Jóságos bácsikának tűnt. Sokáig fogalmam sem volt róla, hogy ő a festő Szőnyi István – sommázza Papp László. Hozzáfűzi: édesapja baráti viszonyt ápolt a Kossuth-díjas művésszel, aki neki ajándékozta a hordozható festőállványát. – Apám szintén „festegetett”, főképp szentképeket. Alighanem ott, gyerekként, a társaságukban ébredtem rá, milyen fontos megbecsülni egymást, meglátni a különlegeset egy hétköznapinak tetsző tárgyban.

A békés zebegényi esztendőknek a rosszindulat, az akarnokság, a mások világszemléletét semmibe vevő kisemberi rövidlátás vetett véget.

– Apámat kirúgták a vízi rendőrségtől. Visszaköltöztünk Vácra, ahol a vasútnál tolatásvezető lett – rögzíti. Nehéz éveket éltek meg. László csak felnőttfejjel lett diplomás. – Pedagógia–népművelés szakra jártam, és elvégeztem a MÚOSZ Újságíró Iskoláját. Dolgoztam a SZOT lapjának, a Munkának, amire azért emlékezem szívesen, mert mind közül az fizetett a legjobban – említi derűsen.

Az újságírás mellett beletanult a fotózásba is. Neves festők, grafikusok, művészek alkotásait örökítette meg fotópapírra, mígnem egyikük azt mondta: „Nézd, nincsen pénzem, így csak egy festményemet tudom odaadni neked a munkádért cserébe.” Örömmel vette a felajánlást. Idővel Szentendrén, Tahitótfaluban és a környéken a festőművészek körében elterjedt, hogy van egy fotós, akivel lehet alkudni. Szinte kézről kézre adták.

– Katalógusokat csináltam, s olyan nagyszerű alkotók fogadtak bizalmukba, mint Barcsay Jenő, Szántó Piroska, Mattioni Eszter. Gyűjtőnek azóta, a hetvenes évek eleje óta mondom magam.

Felvetem, hogy nyilván meggazdagodott. Nevetve hárít.

– Habár a pesti galériások elég féltékenyek rám, én nem vagyok a vetélytársuk, hiszen nem kereskedem a művekkel, hanem megőrzöm azokat. Ha ezek a képek gazdagságot jelentenek, akkor igen, gazdag ember vagyok!

Arra jut, a pénztelenség sosem tudta meggátolni semmiben. Olyan is megesett, hogy a feleségének csizmát mentek vásárolni, de divatos lábbeli helyett inkább egy Böszörményi-képpel tértek haza.

Papp László ma nyugdíjas. Teljesen normális kis házban élünk – említi a városi kiállítások kurátora. Akinek nevéhez fűződik egyebek közt a Március 15. téri Hajótörténeti Gyűjtemény, a XXI. század képzőművészetét bemutatni hivatott Nemzetközi Mobil MADI Múzeum megalapítása is. Saját tulajdona a Modern Művészeti Gyűjtemény és a Váci Mosolyalbum, avagy a Sajdik-múzeum.

Papp amondó: sikerének kulcsa a bizalom. Ő megbízik az alkotókban, az alkotók – és a város – pedig megbíznak benne. Egy példa: Hincz Gyula halála előtt, a kórházba indulva ezt mondta neki: „Kérlek, figyelj már arra oda, hogy a gyűjteményem ne vesszen el, ha én már nem leszek.” Papp László komolyan vette barátjának tett ígéretét, de így is kis híján odaveszett a hagyaték.

– Kétezer Hincz-kép 25 éven át egy pincében porosodott – meséli emelt hangon. – Végül sikerült a hatóságokkal és az utódokkal megküzdve elérnem, hogy a művek újra napvilágra, megfelelő kiállítótérbe kerüljenek.

A brüsszeli és a párizsi világkiállításról egyként aranyéremmel hazatérő Gádor István 1300 darabból álló kerámiahagyatéka szintúgy egy vizes pincében árválkodott, de Papp László „szabadító hadművelete” újfent sikerrel járt. Józsa János életművét Debrecenből, Scholz Erik alkotásainak jelentős részét (az örökössel harcba szállva, majd barátságosan megegyezve) Németországból menekítette a Dunakanyar központjába. Szabó Vladimir csak Dürerrel „rokonítható” rajzait, illetve festményeit példátlan módon, a dúsgazdag bécsi Albertinával viaskodva hozta Vácra, a Káptalan utcába.

No, és itt van, ugye, Sajdik. A legendás karikaturistát, Gombóc Artúr és más Csukás-hősök rajzolóját egy vasárnap délutáni véletlen találkozást követően vette rá Papp László arra, hogy neki készítsen táblaképeket. A munkához a farostot is a váci gyűjtő biztosította. Sajdik Ferenc pedig munkához látott. A város befogadta Budapest díszpolgárát: a Váci Mosolyalbum, avagy Sajdik állandó életmű-kiállítása ma az ország legszebb barokk főterének egyik szenzációja. A műgyűjtő örömmel újságolja: tavaly az egyik hosszú hétvégén, három nap alatt 1200 turista kalandozott el az egykor a Ludas Matyi újságot erősítő grafikus girbegurba házakkal, hagymakupolás épületekkel, madarakkal, furcsa, kutyaszerű lényekkel, paripákkal és zsokékkal tarkított mesevilágában, amelynek része Vác rajzolt kultúrtörténete is.

S hogy ezt a temérdek csodát ki viszi majd tovább, hogyan sikerül egyben tartani ötven év múltán? Nos, Papp László mérsékelten optimista a választ illetően. Bízik a két unokájában, akik talán egyszer ráeszmélnek, hogy a nagypapa által összegyűjtött alkotások nagyobb értéket képviselnek, mint egy rájuk hagyott vaskos bankszámla.