'Minek az nektek, úgyse értetek hozzá!' - Ma már vicces, akkor véresen komoly volt

1955. 
A dombegyházi állami gazdaság sertésgondozója vagyok. Annak idején egy újszülött pulikutyát kaptam a gazdaságtól azzal, hogy amíg itt dolgozom, a kutyát sajátomnak tekinthetem. A kutyát betanítottam, amire szükség is volt, hiszen a 140-150 anyakocát mindennap legeltetem. Eddig öröm volt a pulival az életem, ahogy a nóta mondja: „Hej élet, kanász élet, ez aztán az élet…” De a napokban hű társamtól megfosztott az igazgatóság: a pulit egy másik gazdaságnak adták, cserébe érkezett két kuvasz, ám azokat az igazgatósági irodákban tartják. Tiltakoztam, de azt a választ kaptam, hogy ha képtelen vagyok kutya nélkül őrizni a disznókat, hát megkaphatom a munkakönyvemet. De én nem a munkakönyvet, hanem a jó pulimat szeretném megkapni.

1965. 
Szajlán, a Búzakalász téeszben felépítettek egy fél tehénistállót: vagyis egy százas istálló kiszolgálóhelyiségeit, de csak ötven férőhelyet az állatoknak. Akkor ennyire volt szükségük. Ma már szívesen megépítenék a másik ötven férőhelyet, de nem kaptak rá engedélyt, ezzel szemben közölték a központi beruházók, hogy építenek nekik egy százas istállót. Ami ugyan se az idén, se jövőre nem kellene a téesznek, de nincs apelláta: az építkezést egy hónap múlva kezdik. A téesz még a terveket sem látta, s amikor a költségvetést kérték, azt válaszolta a megyei beruházási iroda: minek az nektek, úgyse értetek hozzá!

1975.
Huszonkilenc éves vagyok, még mindig lánysorban. Ugyan eddig nyolcan kérték meg a kezemet, de egyik sem kellett. Az első jóképű volt, de tanulatlan, szégyelltem vele társaságba menni. A második ugyan iskolázott volt, de olyan „divatosan” öltözött, hogy bohócnak nézték. A harmadikat csak a foci érdekelte, a negyedik evés közben csámcsogott, az ötödik naponta felöntött a garatra. A hatodik tűrhetetlenül beképzelt volt, a hetedik meg garasoskodott: a pincérnek 10 fillér borravalót adott, amit az visszadobott neki… A nyolcadik férjes asszonyokhoz járt. Mikor találok már olyat, akihez hozzámehetek végre?

1985. 
Olvasom, hogy Fábri Zoltán felhagy a filmrendezéssel. A legnagyobb magyar filmkészítő szívet szorító beszélgetésben tárta föl indítékait, s elmondta, a jövőben festeni fog. Ő így búcsúzik… Emlékszem Bozsik József búcsúmecscsére, a közönség sóhajos szomorúsággal nézte, amint Cucu örökre elhagyja a pályát. Nemrég a Szörényi Levente búcsúhangversenyéről készült filmet vetítették – Szörényi vibráló volt, feszültséggel teli, olyan, amilyennek föltűnésétől kezdve ismerhettük. Vajon az újságíró, az majd miként megy el…?

1995.
Azt mondják, meg kell tanulni együtt élni a bűnözéssel. Eddig azt hittem, csak az anyósommal kell megtanulni együtt élni, ha jót akarok. És eddig azt hittem, hogy a bűnözés ellen harcolni kell, és nem együtt élni vele.

2005.
Igazság van abban a közmondásban, miszerint „A szegény ember szabadsága, hogy koldulhat”. Most ez ellen próbál iszapbirkózni több magyar város, amikor ki akarja tiltani a koldusait a központokból, a terekről. A nálunk sokkal gazdagabb országokban is természetes a koldusok jelenléte. Nem kellene szankciókkal sújtani azokat, akik úgyis elesettek. Nem kellene elvenni azt a jogukat, ami nyomorúságuknál fogva megilleti őket: a koldulást.