Min nevettünk? Kedves történetünk pedagógusnapra, a vakációt várva

Közeledik a tanév vége, a tanévzáró ideje. Rég várt nap diák és tanár számára egyaránt. Ám ezt is megzavarhatják váratlan események. Egy rakoncátlan cipzárról küldött vidám történetet Vályi András nyugdíjas pedagógus Dunafalváról.

Ország-világOlvasói levél2015. 06. 07. vasárnap2015. 06. 07.
Min nevettünk? Kedves történetünk pedagógusnapra, a vakációt várva

Nagyon sok éve történt, de nekem máig emlékezetes az a nap. Iskolánk tanévzáró ünnepélyre készült. Mindenfelé jókedvű, szép ruhába öltözött diákok csevegtek a közelgő vakáció örömétől fűtötten. Az udvaron gyülekeztek a szülők, rokonok, helyet kerestek a széksorok között. 

Nekem az volt a feladatom, hogy a hangosító berendezést elhelyezzem és beüzemeljem. Hadd hallja mindenki jól a remek kis műsort. 

Mielőtt kimentem volna a tett színhelyére, hirtelen rám jött a szükség. Elvégezve dolgomat a mellékhelyiségben, ijedten vettem észre, hogy a nadrágom cipzárja szétnyílt, a kapcsok nem simultak engedelmesen egymáshoz. Próbálgattam, de hiába. Felhúztam, hogy legalább alul és felül összetartsák a ruhát. Úgy mentem az irodába a sok csacsogó, hangoskodó tanuló között, hogy két kezem az ölem előtt tartottam. 

Kétségbeesetten kerestem az igazgatót, mert ő mindenre tudott megoldást. Valahonnan biztosítótűket vett elő, hogy „összevarrja” a tátongó rést. Úgy próbáltam fordulni, hogy háttal legyek az ajtónak, de rám mordult, ne mozogjak, mert meg talál szúrni, s az kellemetlen lesz. Így aztán mikor benyitott egy kolléganő, azt látta, hogy riadtan állok lefelé nézve, előttem az igazgató térdel, s a két nadrágszár között matat. Elvörösödve, bocsánatot kérve úgy rántotta be az ajtót, hogy a kilincs is meglazult, majdnem magával vitte. A főnököm viszont ügyesen megoldotta a „javítást”, alig látszott ki a biztosítótű fémszára. 

A tanáriban az évzáró után általános volt a derű. A kollégák mosolyogtak, nevetgéltek. Csak egy ember maradt komoly és megilletődött: én.