Helybe jön az illúzió

Elsüllyedt a Titanickal, s visszatért a SpongyaBobbal a víz alól. Nagyjából így lehetne összefoglalni, keretes szerkezetbe helyezve a tiszafüredi mozizás legújabb kori történetét. A városban amúgy kevesen emlékeznek arra, melyik filmet játszották ott utoljára, de annyi bizonyos, már azt sem a mozi kőépületében, hanem a művelődési házban vetítették. A mozi helyén meg gazzal felvert sebhely jelzi a talajon, hol álltak a falak. S bár mozi volt az épület neve, filmszínháznak kicsinyke lett volna, mégis éppen úgy működött minden, mint a világ legnagyobb filmpalotáiban. Elvégre a lényeg az illúzió. No meg az, hogy elhiggyük, semmi más nem számít.

Más világ volt akkor, amikor még állt a mozi. Az amerikai stúdióhálózat mintájára épült ki a magyarországi mozihálózat is. A két világháború között hirtelen sok kőmozija lett az országnak, s nem csak a fővárosban. Akkoriban kiválóan működött a hazai filmgyártás, több filmet eleve két nyelven forgattak, németül és magyarul, de ez később elhalt, a szinkronizált világ pedig csak manapság fordul a szebbik oldalára. Az eredeti nyelv és atmoszféra ugyanis a film értékes részének számít. De egy olyan világban, ahol a vetítés fontosabb volt, mint az érték, nem tűnt haszontalannak azt mondani az embereknek, amit hallani akartak. Vagyis: a struktúra a hidegháború idejére működőképesen beállt (a Moképhez tartozott a belföldi filmforgalmazás, a Hungarofilmhez a külföldi, a Mafilm – elődje a Hunnia Filmgyár – meg gyártotta a filmeket), a mozikban pedig vetítőgépek százai várták, hogy feltegyék rájuk a tekercseket.

A tiszafüredi mozi, ahogyan a legtöbb vidéki filmszínház, a rendszerváltás áldozata lett. A nyolcvanas években már az is megtörtént, hogy ha nem gyűlt össze hat-hét ember, be sem kapcsolták a gépet. Az ugyanis áramot fogyasztott, a filmjogokért fizetni kellett, és a mozigépész sem lakott a gépházban, általában valamelyik helyi műszakis szaki fűzte be a filmeket, ha meghozta a futár. Változó nézettséget eredményezett vidékre vinni egy-egy alkotást, de a Csillagok háborúja vagy a Szamurájok és banditák, nem beszélve a szigorúan felnőtteknek vetíthető Érzékek birodalma nem kis kulturális és társadalmi sokkot okozott a téesztraktorok berregéséhez szokott helybélieknek. A Csillagok háborúja örökre megváltoztatta a látványról kialakított általános felfogást; a Szamurájok és banditákra még a rendőrség is kiszállt, hogy megfigyelje, milyen kétes elemek kíváncsiak az erőszakra; az Érzékek birodalma vetítése után pedig lángoló arccal hümmögtek a fésűt a farzsebükben hordó ficsúrok.

Ám ahogyan eltűnt a nagy központi vetítő az országból, úgy zártak be sorra a helyi filmszínházak is. A televíziózás forradalma, s különösen a kereskedelmi televíziózás megjelenésével olyan filmek is eljutottak a házak nappalijaiba, amelyeket addig csak a vásznon láthattak a nézők. Máig is érthetetlen, hogyan hagyhatta pusztulni az ország ezeket a közösségi tereket, de tény, sokat, nagyon sokat kellett várni arra, mire új élménnyel, mindjárt egy 3D-s, vagyis háromdimenziós alkotással visszatérhessen a mozi a városba.

A Mozgó Mozi valójában missziós vállalkozás. Egy testnevelő tanárból antropológussá váló fiatalember – aki nem mellesleg olyan filmek producereként vált ismertté, mint a Csajok, a Glamour, a Szép napok, a Chacho Rom, az Én a kém, A harag napja, a Boldog születésnapot – úgy döntött, visszaadja a vidék nézőinek a mozizás élményét. Sipos Kornél pontosan tudja, milyen űrt hagy maga után a mozi nélküli világ, s mit jelent távolságban és anyagiakban, ha 40–70 kilométert kell utazni ahhoz, hogy egy család eljusson egy-egy felplázázott nagyvárosba. Először felmérte a terepet, majd 2014. augusztus 26-án, Baján, miután megvásárolták a kisbusznyi mozis felszerelését (a tizenöt-húszmillió forintos értékű rendszer része a 3D vetítésére is alkalmas projektor, a térhatású élményt garantáló hangfalegyüttes, a kiegészítők), s lett hozzá kukoricát pattogtató büfé is meg kólákat hűtve tartó jégszekrény, levetítették Luc Besson látványos sci-fijét, a Lucyt. Egy új korszak kezdete volt az, és olyan látogatottságot produkált, amilyet azóta sem tudtak felülmúlni.

Általában négy filmet visznek mindenhová, s közte mindig van egy olyan, amit joggal nevezhetünk a misszió missziójának. Igazi művészfilm ez, műalkotás. Nagyjából tudják, hányan ülnek be rá, Füreden is egyedül ült egy kiskamasz lány az Utam az iskolába című dokualkotáson. Az átlagnézőszám így is eléri a kétszázat a négy előadás viszonylatában (Baján anno 1200-an jöttek), ami, összevetve a fővárosi mozikkal, kifejezetten jónak mondható. Az esti szuperfilmek, a vadonatúj alkotások helyben is megmozgatják az embereket.

A mozi, azontúl, hogy alkotás, színtiszta matematika. A hazai mozik évente kb. 4,3 milliárd forint bevételt termelnek. Ennek 51 százalékát Budapest adja, a többit a vidék. A fővárosban mindezt 170 moziterem hozza össze, míg a vidéki helyek száma nem éri el a százat. A Mozgó Mozi ezen a helyzeten javít, bár a forgalmazók így is elviszik a jegyár jelentős százalékát (ezer forint plusz áfás árból 350– 440 marad náluk).

A filmet ma már nem tekercsen hozzák, hanem letöltik egy tárolóhelyre, és heti kiosztásban minden filmre kódot küldenek a világ másik feléből, Amerikából, Angliából, amely lehetővé teszi, hogy azt a projektor levetíthesse. Bárhol, bármilyen filmet képesek levetíteni, és egyre több önkormányzat ismeri fel ennek előnyét. Debrecen is tőlük rendelte meg a Saul fia díszvetítését, merthogy a Kölcsey Művelődési Központban sokkal többen elférnek, mint bármelyik multiplex teremben. Esztergomba még filmes-néző találkozót is szerveztek, a közönség két rendezővel is beszélgethetett: Sándor Pállal és Török Ferenccel.

Aztán, ha véget ér az előadás, a háromfős stáb összepakol, megalszik valahol, majd másnap reggel, a nappal ébredve, arrébb költözik egy-egy várossal. Mert ahonnan eltűnik a kultúra, onnan eltűnik az élet is, mondja Sipos Kornél. Az emberek pedig, ha másért nem, hát az illúziók miatt, mi másért is tennék, beülnek az előadásra. Elvégre is ez az ő életük, ahol a filmnek jut fontos epizódszerep.