Sűrű sorokban jöttek segíteni - ha otthon maradnak, az segített volna...

1955. 
Arnódi József, a hosszúpályi Új Élet téesz növénytermesztési brigádvezetője éppen indulni készült a határba, amikor belépett az irodába egy férfi. A nagylétai Állatforgalmi Vállalat kiküldöttje volt. Alig, hogy elment, a debreceni magtermelőtől kopogtatott valaki, és a burgonya felől érdeklődött. A harmadik a nyíregyházi magtermelőtől jött, őt a bab és a dohány érdekelte. Negyedikként a hatvani cukorgyár kiküldöttje érkezett, és a cukorrépatáblákat kívánta megnézni. Tizenkét kiküldöttet számlált meg aznap délutánig Arnódi József, mindannyian azzal jöttek, hogy segítsék a munkát. Leginkább úgy segíthettek volna, ha otthon maradnak…

1965.
Király Ernő gyomai olvasónkat kirendelték pockot irtani. Ő el is ment, de nem a 74-es, hanem a 67-es brigádba jelentkezett, és irtotta is a pockot annak rendje és módja szerint. A községi tanácsot ez nem érdekelte, még aznap feljelentette, a járás pedig másnap(!) megbüntette 200 forintra. Fellebbezett, mire kiszállt a tanács, kiszállt a járás. Belátták a tévedést, igen ám, csakhogy a fellebbezési határidő közben letelt. Végül újabb hivatalos hercehurca után a járási ügyészségnek kellett megsemmisítenie az ügyben született határozatokat.

1975.
Három éve, amikor megnősültem, még én voltam a legkülönb férfi – a feleségem szerint. Azóta sem váltam iszákossá, ahogy leteszem a szerszámot, sietek haza, és mivel a feleségem a téeszirodán dolgozik, és csak este jön meg, sokat segítek neki a házimunkában. Manapság azonban naponta vágja a fejemhez, hogy micsoda bunkó vagyok, véleményt semmiről nem mondhatok; maradjak a kardántengelynél, mert csak ahhoz értek, lévén, autószerelő a szakmám. Most már az is baj, hogy nem tudok szépen enni, illőn kalapot emelni, vendégségben bort kínálni és így tovább. Mivel szolgáltam rá erre a megaláztatásra?

1985. 
Két téeszelnök beszélget a gazdálkodás körülményeiről, majd, talán nem véletlenül, az egyre fenyegetőbb bürokráciára terelődik a szó. Az egyik elpanaszolja, mennyi baja van a különféle, fölösleges adatszolgáltatással, mire a másik rálegyint: te csak hallgass, és ezt nézd meg. Azzal elővesz egy körlevelet, amelynek záradéka így szól: „Ezennel hatályát veszti a 317/1985 számú körlevél, amely nem lett kiadva…”

1995. 
Voltam kiscseléd, summás napszámos, végül gazdasági cseléd. Négy évig katona, két és fél évig hadifogoly. Mire hazaértem, föld már nem volt. 1949-ben beléptem a téeszbe, ott értem meg a rendszerváltozást. Lehúztam 45 évet, de a téesz már nincs. A kárpótlási jegyekből csak messze tőlünk, valami erdőféle jutott volna, míg mások meggazdagodtak ebből. Nekem maradt egy kis életjáradék, nesze semmi, fogd meg jól. Itt állok 72 évesen, mi vár még rám?

2005. 
Kilóg a sorból a hajósi borvidék: a tömegtermelésre kicsi, a hobbigazdálkodás szintjét meghaladja. A nagyközség mellett egy 1200 pincéből álló pincefalu található – a hajósiak ezt az egyedülálló turistalátványosságot kívánják eladni a bor mellé. Csakhogy ehhez némi borkultúra kellene, ami egyelőre hiánycikk. Nemrégiben például egy állami potentát kóstolta a kadarkájukat tévékamerák előtt, s így dicsekedett: „Úgy vagyok én a borral, mint a kommunistákkal, le a vörösökkel!” – azzal a csodálni, ízlelgetni való italt lehajtotta, mint a legrosszabb törkölyt.