Ezek itt a mieink - Riportunk Budapesten, a Nyugatinál és a Keletinél készült

A felüljáró alatt leparkolok, átvágok a Váci úton a buszmegálló hurkás nyomvályúinál. A parkolóban két fekete hajú, kreol bőrű srác siet szembe. Megdobban a szívem, itt vannak az első menekültek, akiket az életemben látok. Jól megnézem őket magamnak: kialvatlan, borotválatlan mind a kettő. A lábukon koszlott tornacipő, kezükben szatyor. Menekültek, semmi kétség. Már épp odalépnék hozzájuk, hogy megtudakoljam, honnan érkeztek és merre tartanak, amikor az egyik srác spanyolul telefonálni kezd. Hát, igen, ez az alapprobléma. Ismeretek nélkül tapasztalat sincsen. Nem tudhatom, hogy amit látok, az tényleg az-e, ami van.

A Nyugati pályaudvar északnyugati sarkánál, a faállványzat alatt hajléktalanok gubbasztanak, ez az egy, amit biztosan meg tudok állapítani. Aztán ahogy a főbejárat lépcsőjéhez érek, nyilvánvalóvá válik, hogy a tudásom itt már nem elég a véleményalkotáshoz. A lépcsőkön, a Nagykörút vaskorlátján, a padokon első pillantásra is több náció fiai és lányai ülnek. Segítőforma embert nem látok sehol, MÁV-egyenruhás nő ácsorog a bejáratnál, hozzá fordulok tanácsért. Mégiscsak hivatalos ember.

– Ezek már itt a mieink. Ezeket már visszaküldték, nem mennek ezek Nyugatra, jól elvannak itt. Kapnak pénzt, kaját, nem mennek innen sehova. Elvannak, mint a befőtt – magyarázza. A haja gondosan melírozott, a szeme aprólékosan kifestve. Nyúzott, de valahogy reménykedő. Gondosan formálja a szavakat, mintha gyerekkorában szép magyar beszéd versenyen indult volna kerületi szinten. Frissen vált, fut át rajtam, de ebbe aztán inkább nem kérdezek bele. Kétszer váltam, orrom van az ilyesmihez. De amit mond, az helyből hülyeségnek tűnik. Próbálok ellenkezni, hogy ezeknek, úgy tudom, eszük ágában sincs maradni, de nem nagyon van hitele annak, amit mondok. Nem látszom tekintélyszemélynek, nem is vagyok az. Ezért aztán végül én is úgy teszek, mintha osztoznék a véleményében. Tudom, hogy ez nem helyes taktika, de látom, nincs lehetőség arra, hogy meggyőzzem.

Napfényes kedd délelőtt. A méltósággal málladozó pályaudvar főbejáratánál utasok alig lézengenek. A hozzánk legközelebb ülő társaságot kelet-ázsiainak tippelem, de a biztonság kedvéért megkérdezem a vasutasnőt.

– Szíriaiak ezek mind! – legyint.

Látszik, hogy nem nagyon izgatja az antropológia. Megigazítja a haját, további szép napot kíván, eltűnik a csarnokban.

Elsétálok a Mekiig, aztán vissza. Csinálok néhány képet. Visszanézem, hogyan sikerültek, és csak akkor tudatosul, hogy ezek itt mind fiatalemberek, húsz év körüli srácok. Amíg élőben néztem őket, ez nem esett le. Csak most értem meg, hogy a fiaim lehetnének. Egészen pontosan: ugyanazt csinálják, mint a fiaim – az egyik még csak készül Nyugatra, a másik már ott van. Igaz, nem pályaudvaron várja jobb sorsát, de ez a lényegen semmit sem változtat.

Néhány srác elindul az aluljáró felé, kíváncsi vagyok, mit csinálnak, elindulok utánuk. Alacsony, izmos gyerekek, szedik a lábuk zsebre dugott kézzel, szinte futnom kell utánuk. Ismerem ezt a járást, Erdélyben, gyerekként vettem észre először, hogy az ottaniak sokszor gyorsabban gyalogolnak, mint amit én megszoktam, a tevékenységekhez tartozik egyfajta teátrális sietség, a tettrekészség álcája – mintha megelőlegezné, és előre mérsékelné is a kudarcot –, ugyanezt figyeltem meg később Törökországban és Egyiptomban is. Loholok utánuk.

Végigmennek a gagyitáskaárusok és a ruhaboltok előtt, a Westend bejáratától jobbra állnak meg egy telefonárusnál. Itt már nyugodtan melléjük léphetek, nézegetem a használt kütyüket. A srácok öreg, nyomkodós Nokiákat húznak elő a zsebükből, először azt feltételezem, el akarják adni vagy csereberélni, de nem. Feltöltős kártyákat vesznek. Az eladótól kérdezem közben, hogy mit akarnak vele. – Hazatelefonálni Afganisztánba – mondja a srác vállvonogatva. Az afgán fiúk nyilván észreveszik, hogy róluk beszélgetünk, az egyik angolul megkérdezi, nincs-e egy cigarettám. Nincs.

A Keletibe már két doboz Camellel megyek.

Kevés visszataszítóbb hely van az Univerzumban, mint a Keleti, évtizedeken át jártam innen undorodva keleti relációban tanítani. Az otthonos, élhető világ, mit kerteljek, elég öreg vagyok már, hogy ne kelljen hazudnom, nekem a Dunával, maximum a Nagykörúttal véget ér, a Keleti a reménytelen Kelet kapuja, Budapesttel megszűnik Európa, kelet felé legközelebb, talán ha Kínában van megint élhető, urbánus terep. Ennyire paranoiásan Nyugat-függő vagyok, és ennek kialakításában bizony gyerekkorom óta döntő szerepet játszott a Keleti pályaudvar, a húszórás, végighányt vonatutak Segesvárig, a géppisztolyos katonák a határon, az üvöltöző, csomagjainkban turkáló vámosok. Nekem ez a világ keleti vége, és kész, rettegő idegen vagyok itt, aki visszavágyik a Dunától Nyugatra.

Az új metró fellengzős, túlméretezett betonstruktúrái nem javítottak a terep embertelenségén. A tér mentén körben rohadó házak, üres tűzfalak. A menekültek ebben a barátságtalan, futurisztikus térben lézengenek, apró csoportokra szabdalja őket az emberi kommunikációra alkalmatlan környezet. Igazából nincs is mire leülni, magas párkányok gránitján kuporognak, falak mellett gubbasztanak, oszlopok tövében támaszkodnak. Ledobja őket magáról a struktúra, pontosabban mindenkit ledob, senki sem hatol bele ebbe a kőrengetegbe, a menekültek is csak kényszerből nem mozdulnak.

Odamegyek az egyik csoport sráchoz, cigit kínálok, először csak udvariasan vesznek egy-egy szálat, aztán amikor látják, hogy nekik hoztam, boldogan szétkapkodják. Beszélnek angolul, pakisztániak. És a többiek ott szemben? Azok afgánok. Azok meg ott szírek. Megkérdezem, hogy mire volna szükségük. Villamosjegy? Gyógyszer? Aki legjobban beszél angolul, mellém áll. Víz kéne, mondja. Kaja, vagy valami? – kérdem. Nem, nem. Only water.

Elindulunk a Bethlen Gábor utca felé, rémlik, volt ott a sarkon valami közért. Aztán kapcsolok, hogy a srác nyilván már jobban ismeri a terepet ilyen szempontból, mint én, hagyom, hogy vezessen. Kashinak hívják, egy hónapja van úton. Kérdem, hova megy, azt mondja, mindegy. Germany, Italy, France, mindegy. És mit fog csinálni? Bármit. Family? Család? Six brothers. Hat testvér.

A boltban leemelünk egy nagy karton vizet. Banánt szeretne, de az nincs, veszünk néhány multivitamint. Fizetek. Még gyorsan bedob pár csomag rágót. A lehelet miatt, mutat a szájára. Felkapja a szatyrokat, nem hagyja, hogy cipeljem. Ahogy az afgán fiúk a Nyugatiban, ő is szinte fut a sétálóutcává alakított Bethlen Gábor utcán. Eléri a zöldet, én bent ragadok a pirosban. Amikor átérek, a fiúknak kiosztok még egy doboz cigit, megkérdezem, nem lenne-e baj, ha lefényképezném őket. Vidámak, igent mondanak.

A kisgyerekes családok lent húzódnak meg a lépcső tövében, szélvédett helyen. Négy-öt kisgyerek, kendős anyukák (alig húszévesek ők is). Egy negyven körüli férfi gyerekkocsit tologat. Elmegyek a pékhez, veszek bagetteket meg néhány palack vizet, odaviszem az asszonyokhoz. Leteszem eléjük, nem akarom a gyerekek kezébe adni, az én gyerekem kezébe se nyomogasson senki rágcsálnivalót. Akkor már ott vannak a segítők is, egy nagydarab, tetovált srác szürke micisapkában, meg két nő. Gumikesztyű van rajtuk, valami gyógyszert lötybölnek a gézre, azzal tisztítgatják a sebeket. Jönnek a fiúk, felhúzzák a pólót a hasukon, a vállukon, felszisszennek a géz érintésére. Főleg elvakart szúnyogcsípéseket látok, de van allergiásnak tűnő heg is. Jól szituált, hatvanas úr jön, azt mondja, segíteni akar. De csak pénzt tud adni, azt lehet-e. Lehet. Ad egy ötezrest, nyugtát nem kér. Le sem veszi végig a napszemüvegét. Még fel sem ért a lépcsőn, jön egy harmincas nő, azt mondja, mentőorvos, miben segíthet. Hát gyógyszer, az jó lenne, fájdalomcsillapító, sebfertőtlenítő. A mentőorvos elindul a gyógyszertárba.  Még egy nő érkezik, azt mondja, tudna hozni használt ruhát, mi kéne? Fehérnemű. Férfi fehérnemű, arra volna leginkább szükség.

Kérdem az egyik segítőt, mi van a nácikkal, azt mondja, néha feltűnnek, de ha meglátják a tetovált srácot, visszavesznek. A srác röhög, mutatja a tetkóit. Bőrmellény, ezüstlánc – meggyőző. Azt mondja, ez még arra is jó, hogy első pillantásra a náci azt hiszi, nem kell jönnie, mert már van itt egy. Aki csak egy kód szerint olvas, annak egyszerű a világ. Adok háromezer forintot, felmegyek a pályaudvar elé. Huncut szemű, öreg zsivány jön felém. Amikor odamentem a srácokhoz, akkor is figyelt, most már nem bír ellenállni.

– Fotós? – kérdezi. – Író – mondom. – Adjál már egy kis lóvét. Adok. Megkérdezem, mit szól a menekültekhez. Vállat von. – Mit szóljak? Lehet, hogy holnap nekünk kell menekülni.

A pályaudvar árnyékában valami keresztény szekta térítői állnak, puha arcú, nyakkendős, bamba társaság. Senkihez nem mentek oda, senki nem ment oda hozzájuk a háromnegyed óra alatt, amióta itt vagyok. Álldogálnak a táblácskáikkal, amelyek örök üdvöt hirdetnek. A legnagyobb táblán ez áll: What does the Bible really teach? Hogy mire is tanít a Biblia?

A nyolcvanas évek végén valamikor abszolvált világirodalom-vizsgám jut eszembe, amikor a kollokváltató azt kérdezte, hogy mi A Karamazov testvérek mondanivalója. Volt erre valami jó kis szocreál válasz, fel is volt írva valahova, de nem bírtam megjegyezni. A realista és az idealista szembenállása. Vagy valami ilyesmi. Most is zavarba ejt a ravasz kérdés a Bibliáról. Azt sugallja, hogy honnan is tudhatnám én, miről van szó a Bibliában, olvastam légyen akár százszor is. A tudás náluk van, nyakkendős, jámbor kis fickóknál, még véletlenül sem annál, aki olvas és megért. A kód náluk van, a marxistáknál, a keresztényeknél, az írástudóknál, és te, te nyomorult teremtmény, istennek majma, egyedül vagy a jelek világában, bolyongsz a világ ismeretlen nyelven írott könyvében, és nélkülük úgysem boldogulsz. Álldogálnak az árnyékban, arcukon a beavatottak üdvözült boldogsága. Mindig lenyűgöz, milyen precíz cinizmussal van összerakva a világ.


PÉTERFY GERGELY
RIPORTJA

NÉMETH ANDRÁS PÉTER
FELVÉTELEI