Mobillal, rozzant terepjárón is látták a remetét - Isten orgonái közt

Ember nincsen Kisapátiban, aki ne tudná, hogy a hegyen remete él. Van, aki esküszik rá, hogy mindjárt három is lakik az elhagyatott présházakban, de azt azért elismeri, hogy ő is csak egyet látott eddig, akinek viszont neve is van: Márton atya. Lelkesen mutat a bazaltorgonák magasába, ismeri a hozzá vezető utat, csak hát messze van, ugye.

Valóban, nem vezet könnyű út a remetéhez, bár legkevésbé kilométerekben mérhető. Falubéli barátja hívja mobilon, hogy idegen érkezne hozzá kérdésekkel. Mobilja egy remetének? Halad a korral, hallatszik a válasz, a telefonos kapcsolat azért meg-megszakad hegy és falu között. Az atya csodálkozik, hogy bármi is érdekes lehet belőle. Választott életének értelme ugyanis éppen az az elvonulás, amiből kimarad a társadalom – az egymásba oltott civilizációk zöreje, zsúfoltsága. Aztán, némi töprengés után mégis így szól: balbal- jobb-közép-jobb. Majd bontja a vonalat. A kód megfejtése egyszerű: irányok és elágazások, amelyek elvezetnek a Szent György-hegyen lévő remetelakhoz. Csak tudni kell, mi a kiindulópont. Ahogyan az embernek is tudnia kell az életében, honnan indul, s merre halad.

Meredek az út a tanúhegyre. A remetelak ott áll, ahol elfogynak már a házak, s ahol elkezdődik az égbe nyúló bazaltorgonák sora. Apró épület, mögötte kápolna. Kupolája és keresztje elárulja, hogy remetéje ortodox. Présház alakult itt apró templommá. Falai még fehéren állnak, de idő kérdése, és ortodox hagyományok szerint színek kavalkádjába öltözik minden, szentekkel, történetekkel. A kupolába Krisztus Pantokrátor (Mindenható) ábrázolása kerül, áldó kézzel, Bibliával a kezében. Fent, a kupolakörben a Krisztus eljövetelét hirdető nyolc próféta kap helyet az ablakok között, a timpanonban a négy evangélista, majd ahogy haladunk, Krisztus életének főbb eseményei, az apszisban Mária, a szentek sora pedig a stallumok fölött. S végül mi magunk következünk, az emberek, akik megtöltjük a kápolnát.

Ezt már az atya magyarázza, vagyis, hogy munka van és lesz itt bőven – tudása és kézügyessége is van hozzá. Kőfaragói, kőszobrászi végzettsége segíti. Vékony, szikár ember Márton atya. Szakálla teltebbnek mutatja arcát, fekete, földig érő ruházata munkához való. Merthogy véget ért már a reggeli szertartás, most éppen oltárkövet farag. Megbízásra. Ebből tartja el magát, és az ikonokból, amelyeket szintén megrendelésre fest. Ügyes kezű szerzetes, értő gondossággal dolgoz fel vallási történeteket. S bár szakmányban nem tudná vállalni, mégis a gondoskodás jelének venné, ha több homokkövet vagy mészkövet faraghatna.

Tudja jól, hogy kemény dolog a kővel bánni, a kápolnában minden az ő keze munkáját mutatja. Fiatal kőfaragóként még a Louvre felújításában is részt vett, és egy állomás renoválásakor is művészként segédkezett, de aztán megadta magát a hívás erejének, és felvette a szerzetesi ruhát. Pedig már felnőttként keresztelkedett meg. Egy keresőközösség tagjaként fokozatosan talált rá az útra, amely elvitte őt előbb Görögországba, az Athosz-hegy szerzetesei közé, majd Franciaországba, a Grenoble és Valence között található Monastere Saint-Antoine le Grand nevű kolostorba – ahol az eltöltött 14 év alatt, négy év noviciátus után előbb szerzetessé, majd idővel pappá avatták. Mindezt úgy, hogy amikor először járt az Athosz-hegynél, még görögül sem beszélt, Párizsban járva pedig a francia nyelvet nem bírta – akkoriban segélyből, kőfaragásból élt.

Nem tudta, hogy szerzetes lesz, csupán érezte az elhívás erejét. Aztán, az érintettséget és négy hónap Athosz-hegyi zarándoklatot követően nem maradt kérdés előtte, merre viszi az útja. A szerzetesi lét, megtapasztalta, embert és időt próbáló, és tudja már, hogy minél jobban elmerül a lélek és Isten dolgaiban, annál inkább magán érzi megpróbáltatásainak súlyát. Ám alighanem az ebből fakadó vívódások, tettek és töprengések, toporgások és elmélkedések vezetnek annak felismeréséhez, hogy a választott utak olykor a tengerszinten járva a legmeredekebbek.

Márton atya tizenkét éve tért vissza Magyarországra, s bár előtte még két évig az Athosz-hegyi Simonos Petra-kolostorban elmélkedett Isten és ember dolgairól, ma már nem vonzzák más hegyek. Mint mondja, megmászta már saját kaptatóit, és bizonyára várnak még rá meredekek, de megtalálta saját hegyét. Barátok várták haza, a remetelakot és a kápolnává alakított présházat is nekik köszönheti. A Szent György-hegyi remetelak és a mögé épült Örömhírvétel-kápolna most csak az ő menedéke. De alkalmas arra, hogy idővel – akár – monostorrá fejlődjön, igaz, ehhez szerzetesekre is szükség volna. Ausztriában, a Fertő tónál nem is régen nyílt egy kolostor, ma már az ő remetelakja és kápolnája is a kolostort megnyitó konstantinápolyi patriarcha Bécsben székelő metropolitájához, Arszeniosz metropolitához tartozik.

Márton atya tudja, hogy az emberek fejében olyan kép él egy remetéről, mint aki a természethez közel, egy fa odvában, madarakkal beszélgetve éli a napjait, s ezért sokan csalódnak, ha nagy ritkán mobillal a kezében vagy rozzant terepjáró ülésén látják. (Arról nem beszélve, hogy már a világhálón is kapcsolatot tud tartani szerzetestársaival, szerte a világban.) De – mint mondja – a technika csupán olyan eszközök tárháza, amelyek nem ellentétesek az Istenhez vezető út megismerésével és tanulmányozásával. Csak éppen mindent arra kell használni, módjával, amennyire rendeltetett.

Napjait többnyire csöndességben éli, elfoglalja magát ember és Isten dolgaival. Hiszi, hogy nincsen semmi baj a körülöttünk lévő világgal, hiszen az embernek dolga van. Istennek tetsző életet pedig sokféleképpen lehet élni, örömben és boldogságban, de csak akkor, ha tudunk örülni a kicsinek is, és nem kell félni a ránk váró megpróbáltatásoktól, mert azok visznek előre bennünket választott utunkon. Hegynek föl és hegyről le is.