Palágyi Edit: Pradát cipelek

 Így aztán nagyot dobbant a szívem, amikor az egyik egri használtcikküzlet kirakatában megpillantottam Őt. Egy hajdan kék, de már szürkére kopott, mondhatni, patinás bőr válltáskát. A felirata messziről hirdette, hogy Pradáról van szó, Milánó a születési helye. A kisbolt áraihoz képest sokat szurkoltam le érte – több ezer forintot –, de végül is az enyém lett. Jókora táska, belepakolhattam mindent, amit naponta magammal cipelek. De azért mocorgott bennem a kisördög, hogy esetleg nem is valódi a szerzeményem. Így az interneten utánanéztem, miről ismerjük meg a világcégeket bosszantó hamisítványokat. Már az biztatónak tűnt, hogy nem RRADA volt ráírva, mint a gagyi darabokra. Ráadásul egy belső táblácska szerint nem Kínában gyártották, hanem Itáliában. Bár származási bizonyítványt és portól védő zsákot nem mellékeltek hozzá, és a modellszámot sem leltem meg, de hát ez használt darab, nyugtattam magam.

A gyanú akkor fészkelte belém magát, amikor kiderült, hogy a bélését tűzőgéppel javítgatták. S az sem valószínű, hogy a vagyont érő táskába ilyen filléres, kék műanyag cipzárt varrnának. Vigaszul csak az szolgált, hogy ellenem nem érdemes vagyonosodási vizsgálatot indítani amiatt, mert méregdrága táskával flangálok. A háromezer forintos blokkot azért eltettem, hátha mégis én leszek, akire lecsap egy dörzsölt adóellenőr...