Pezsgés a Bájlakban

– Már az épület elnevezése is viták forrása volt, hiszen hívták Vigardának és Új Redoute-nak is. A javaslatok közt felmerült az Üdvlelde, az Élvezde és a Bájlak elnevezés is, de végül a Vigadó szó került ki győztesen – Pest ikonikus épületének históriájáról Holló Szilvia Andrea várostörténész mesélt. – Ma már elismeréssel adózunk az építész, a nemzeti építőstílushoz és a maga szándékaihoz konokul ragaszkodó Feszl Frigyes munkásságának. A maga korában azonban ádáz vitát kavart a mór és magyaros stílusjegyek keveredéséből álló, romantikus épület.

Amikor 1865-ben megnyílt a Vigadó, még nem létezett hasonlóan tágas terem Pesten, így a testvérvárosok tanácsnokai itt tartották a városegyesítést megelőző üléseiket. Sőt 1873-ban e falak közt jelentették be Budapest egyesítését. Csillogó bálokat rendeztek itt, amelyeken olykor megfordult Ferenc József is. Korabeli „tudósítóként” pedig Székely Bertalan vett részt a jeles eseményeken, és a helyszínen készített képeken örökítette meg azokat. Ábrázolásait nagy művészi szabadsággal készítette, de azok így is segítették a közelmúltban végzett felújítást, amellyel csaknem az eredeti állapotokat sikerült visszaállítani. Igaz, hajdan a díszteremben táncosnők szobrai kellették magukat, ám ezek a II. világháborúban megsemmisültek, így most honfoglaló vezérek strázsálnak a helyiség sarkaiban. Feszl szerette volna visszahozni a nemzeti „ékítési mintákat”, ezt a vitézkötéses díszek, a magyaros bajuszt viselő férfiakat megörökítő oszlopfők mutatják ma is.

Meglepődnénk, ha visszaforgathatnánk az idő kerekét, és látnánk, milyen pezsgő élet folyt hajdan színházi előadásokkal, koncertekkel. Megesett, hogy láncon egy medencét lógattak le a terem közepébe, máskor tüzet gyújtottak vagy egy látványosságnak szánt repülőgépet mutattak be, de volt itt korcsolyabál is. Jó értelemben vett „vigalmi negyedet” terveztek ide, cirkusszal, lovas iskolával, de az utóbbiak végül nem valósultak meg, nehogy a Vigadó méltóságát lerombolják vele. Korábban hipnotizőrök, azaz delejezők is megfordultak itt, de tartottak spiritiszta szeánszokat, mi több, egzotikum gyanánt zulu harcosok is felléptek. Jó évszázada pedig világkongresszust szerveztek a nők választójogáért, amelyre nemcsak kalapos külhoni szüfrazsettek sereglettek ide, de népviseletbe öltözött fejkendős parasztasszonyok is érkeztek, például Balmazújvárosból.

A Vigadónál nagyralátó terveket dédelgettek: egyszer például a szoborbizottság tagjai a kőbányai szőlőhegyen ülésezve úgy felöntöttek a garatra, hogy egész népes szoborparkot álmodtak meg, amiből persze semmi sem lett. Apropó, szobrok: ha az épületet kívülről szemügyre vesszük, feltűnik a magyar történelem nagyjait ábrázoló portrék sora. Széchenyi és nagy királyaink arcéle például ismerős lehet, de Szilágyi Erzsébettel történt egy kis malőr. Kiderült, hogy az ő képmását egy olyan portré után faragták, amely valójában Szent Oszvaldot ábrázolja, aki a VII. században élt angol uralkodó volt, és persze férfi. A tévedés túl későn derült ki, ezért ilyen markánsak Hunyadi Mátyás anyjának vonásai.

Liszt Ferenc a közelben lakott, és élete két évtizeden át összefonódott a Pesti Vigadó történetével: volt olyan koncertje, amelyet a nagy érdeklődés és tomboló siker miatt meg kellett ismételnie. Már az első évben, 1865. augusztus 15-én maga vezényelte itt szerzeményét, a Szent Erzsébet legendája című oratóriumot – amelyet idén ugyanitt mutatnak/mutattak be, napra pontosan a 150. évfordulón. Egy évtizeddel a megnyitó után pedig Richard Wagnerrel adott nevezetes hangversenyt Liszt. Igaz, nagy zeneszerzőnk, akinek homlokát arany babérkoszorúval övezték e helyen, később úgy megharagudott a Vigadó pénzéhes bérlőire, hogy többet be sem akarta tenni ide a lábát. A koncertek sora persze nem tört meg, például az ifjú Bartók Béla zongoraművészként és zeneszerzőként is bemutatkozott a hangversenyteremben.

A Magyar Művészeti Akadémia székházaként működő Vigadót ma is jegyzik: ez Európa egyetlen összművészeti központja, ahol egyszerre akár hat művészeti ág bemutatkozhat. Dísztermében a hangversenyek, a Vigadó Galériában a kiállítások, a Sinkovits Imréről elnevezett kamaraszínpadon pedig a színpadi produkciók váltják egymást. Az sem mellékes, hogy a pesti oldalon nincs még egy olyan hely, ahonnan ilyen remek kilátásban gyönyörködhetnének a turisták, mint a Panorámateraszról. Hamarosan egy jó kávét is megihat itt, aki megnézné a budai látképet – méltón az egykori híres vendéglátóhely szelleméhez.