Tapasztalatok a déli határon: 'Akiket elláttunk, kétségbeesett emberek'

Ursinyi Krisztián, Budapest:
Július eleje óta az AMS Speciális Mentési Csoport vezetőjeként és a Magyar Honvédség Egészségügyi Központja, a Honvédkórház dolgozójaként időm nagy részét a déli határon töltöm. Feladatunk a rendőrséggel együttműködve segíteni a sürgős egészségügyi ellátásra szoruló menekülteken. A Szeged melletti határszakaszon, legnagyobbrészt a röszkei hangárnál teljesítünk szolgálatot.

Állandó társam Gyetvai Mária, aki amellett, hogy az AMS Mentőszolgálat munkatársa, a Magyar Szamaritánus Társaság – akik nagyon sok adományt gyűjtöttek a menekülteknek – tolmácsa. Családjával, röntgengépszerelő édesapjával gyermekkorában négy és fél évet töltött Afrikában, kiválóan beszél angolul. Gyakorlatiassága olyan lelki érzékenységgel és közvetlenséggel, szeretettel párosul, amire nagy szükség van a mentőszolgálatnál, s különösen itt, a határon, a gyakran igen rossz állapotban megérkező emberek között. Sokan a végsőkig elcsigázottan, kimerülten jutnak el idáig, felhasználva utolsó erőtartalékukat. Került hozzánk kilencvenéves néni és várandós anyuka hét hónapos magzattal, több száz kilométer gyaloglás után csontig kifekélyesedett lábbal, napokon át éhezve és szomjazva a rekkenő hőségben. Másfél éves gyermeket hozott az édesanyja, teljesen kiszáradva – a folyadékveszteséget ilyenkor nagyon gyorsan pótolni kell. Gyakori a napszúrás, az ilyen-olyan okok miatt bekövetkező eszméletvesztés, ami kint, a zöldhatár mellett, egy eldugott helyen nagyon veszélyes lehet. A szolgálatunk a hangárnál – ahová a menekülteket kísérik – reggel héttől este hétig tart, de éjjel is megyünk, ha valahol baj van.

Hogy kik és milyen emberek a menekültek, miért jönnek el otthonról? Én nem találkoztam olyannal, aki csak úgy jó kedvében indult volna el. Akiket mi elláttunk és kicsit beszélgettünk velük – volt, akit kórházba vittünk –, mind kétségbeesett emberek. Rettenetes dolgokról beszélnek, s nincs, akit ne ért volna valamilyen tragédia – nem egynek az egész családját kiirtották. Azt hiszem, a legnagyobb szégyen, ha velük szemben valaki embertelen, de hála istennek én ilyet nem tapasztaltam sehol. A rendőr, aki szaladt, hogy a babának a saját pénzén cumisüveget és bébiételt vegyen, a másik, aki cipőt adott a fiúcska lábára és ringatta a kislányt – nemcsak hatósági közeg, hanem szívében is ember…