Tiszteljük a vizet

Borsodi születésű lévén, a Hernád selymes vizében tanultam meg úszni, hatévesen. Amikor a folyót még nem csapolta meg a később felépülő sörgyár. Először csak kutyaúszással csápoltam nővérem és bátyám után, hogy én is talpast ugorhassak a nagy autógumi-abroncsról, majd a szintén Hernádra járó tornatanárnőm megtanított a szabályos mellúszásra. Tízévesen már a fiúkkal együtt a folyó hírhedett gátjáról vetettük bele magunkat az iszonyú mély vízbe, de tudtam, mikor kell a jéghideg mélyből visszarugaszkodni, majd diadalmasan körbenézni; itt vagyok! Fiatalasszonyként vittem a lányomat is. A kéken csillogó bányatavakban tanítottam meg őt nemcsak úszni, hanem a tavak tiszteletére is.

A hírek szerint évente száznál is többen fulladnak bele folyókba, tavakba. Vélhetően azok, akik nem tisztelik a vizet. Sokan felhevült testtel, több sört legurítva csobbannak a tavakba, majd elmerülnek. Vagy a folyókba, amelyek a tavaknál is sokkalta gonoszabbak! Hernád, Sajó, Bodrog, Tisza, Duna: mindegy! Mert az örvények leszippanthatják a gyakorlott úszót is, s a speciális mentők mindig jóval odébb bukkannak rá holtan, mint ahol elmerült.

A magyarok többségéből sajnos hiányzik a tavak és a folyók ismerete, tisztelete. Ezért jogosak a tiltó táblák, és gyakran életmentők. Mert senkinek a mellkasán nem lóg tábla: „Kérem, én jól úszom. Ismerem a tavak és a folyók veszélyeit. Nincs bennem rekesznyi sör, ha vízbe csobbanok.” És a rendőröknek ezt nem kötelező elhinniük.