'Ha kerítések építése helyett érdeklődnénk, meghallgatnánk az iszlám híveit...'

– Senki sem menekül jókedvéből a hazájából, a lángoló otthonokból azonban menni kell – jelenti ki M. Soós Tamás Kelet-kutató, s ezen nem lehet vitatkozni. – Nem dughatjuk a homokba a fejünket a menekülthullám láttán. Lelkileg és észben is fel kellett volna már készülnünk erre az új helyzetre. A civilizációk harca mindig is dúlt a történelem során, s arra is akadt példa, hogy két kultúra párbeszéde gyümölcsöző volt. A kora középkorban például Roger szicíliai király udvarában két elfogadott nyelv volt, az arab és a latin, és két vallás, a kereszténység és az iszlám. A különböző kultúrák együttéléséhez azonban olyan nyitottság kell, aminek különösen itt, Kelet- Európában híjával vagyunk. Többre mennénk, ha kerítések építése helyett érdeklődnénk, meghallgatnánk az iszlám híveit, elfogadnánk a hagyományaikat, és lehetőséget adnánk vallásuk megélésére – magyarázza Oszman Milehi. Ez ugyanis a muzulmán neve Soós Tamásnak, aki mintegy három évtizede tért át az iszlám hitre. Azért, mert így „nem kell közvetítő ahhoz, hogy imádkozzam, elég egy szőnyeg, amit leterítek egy meghitt helyen”.

Öt nyelven, köztük arabul és törökül beszél, hosszú évekig élt Törökországban, illetve Szíriában is. Jelenleg az iszlám civilizáció történetét tanítja az egri Esterházy Károly főiskolán. Tanítványai nem csupán az érdeklődő főiskolai hallgatókból kerülnek ki, diplomatajelöltek is vesznek tőle órákat. A főiskolán Keleti Tanoda létesül, és a tervek szerint a törökség nyelveit, a perzsát és az arabot is tanítják ott, sőt az albánnal is bővítik a kínálatot.

– A hazánkban érezhető erős elzárkózás és előítélet nem válik előnyünkre. Főleg nem akkor, amikor földrajzi fekvésünkből adódóan számolnunk kell azzal, hogy a menekültek útvonala rajtunk vezet keresztül – ezzel a helyzettel élhetünk vagy visszaélhetünk. A kontinens nyugati felén már jobban hozzászoktak a más kultúrákkal való együttéléshez és a kulturális sokszínűséghez, így ők toleránsabbak lettek.

Az orientalista úgy véli: aki jól megkülönböztet és disztingvál, az gyakorolhatja a hatalmat. Ha tetszik, ha nem, a következő század regénye pedig erről az együttélésről fog szólni.

– Évtizedek óta hangoztatom, hogy hazánkban közel-keleti ismereteket kell tanítani. Így az emberek nem a bulvársajtó információira lennének kénytelenek hagyatkozni, amikor másokat megítélnek. Ahelyett, hogy előítéleteket gerjesztünk, inkább mások megértésére kéne törekednünk. Korábban akadtak olyan arab diákjaim, akik így fogalmaztak: minden szíriai egy pohár oázisbeli friss vízzel, egy falat datolyával és kenyérrel tartozik a magyaroknak. Ezzel arra utaltak, hogy nagyon sokan nálunk szereztek diplomát, itt tanulták ki például az orvosi hivatást.

Hogy a mi társadalmunk kevésbé befogadó, azt már korábban is megtapasztalta. Egy damaszkuszi kardkovács például nagyon szívesen költözött volna Egerbe, hogy ott műhelyt nyisson és korhű fegyvereket készítsen, részben a vármúzeum számára, munkálkodása emellett azonban idegenforgalmi látványosságnak is beillett volna. Végül e tervet nem sikerült a városban megvalósítani, mert – ahogy Soós Tamás fogalmaz – nem akarásnak nyögés lett a vége…

– Óvnék mindenkit attól, hogy az iszlamista fegyveres alakulatokat azonosítsa a valódi iszlámmal, amely egy saját rítusaihoz ragaszkodó, nagy fegyelmet követelő vallás. A jót jutalmazza, a rosszat bünteti. Mostanában a kívülállók is gyakran hallják azt a szót: saria. Ez arabul azt jelenti, hogy út. Mégpedig az az út, amelyet életünk során be kell járnunk, miközben az emberi magatartás normáit szabályozó Korán előírásait tudomásul kell vennünk.