Bármilyen nagy legyen is a baj, számíthatnak egymásra! Senkit nem hagynak hátra

Minden azzal kezdődött, hogy a délszláv háború idején, 1995. június 2-án, 13.15-kor felszállt két amerikai F–16-os vadászgép az észak-olaszországi avianói légitámaszpontról. Járőröztek Bosznia felett, amikor az egyik gépet eltalálta egy szerb rakéta. Pilótája, Scott O’Grady katapultált, majd földet érve sietve elrejtőzött, mert felderítésére és elfogására azonnal elindultak az ellenséges fegyveres katonák. Élelmiszere nem volt, vize alig egy liter. Hat napig bujkált, és szerencséjére a keresésére indított amerikai katonák találtak rá hamarabb. Kimenekítették, biztonságos helyre vitték.

Az eset tanulsága az, hogy a hadsereg egyetlen emberért is képes minden erejét megmozgatni. A „senkit nem hagyunk hátra” elv betartása azért is fontos, mert ez az egyik legnagyobb megtartó erő a seregben: a tudat, hogy a katonák kiállnak egymásért, s hogy bármilyen nagy legyen is a baj, számíthatnak egymásra. O’Grady pilótáért az amerikai tengerészgyalogság több mint ötvenfős mentőalakulata indult; egy repülőgép-hordozó állt készenlétben; a mentőakciót pedig két szállítóhelikopter, két harci helikopter, valamint – szükség esetére – számos, alaposan felfegyverzett vadászbombázó és támadó repülőgép támogatta. Mindezt egyetlen emberért.

Sok tanulsága mellett az O’Grady-mentőakció arra is rávilágított, hogy nagyon komoly tudásra, képességre, de főleg szervezésre van szükség ahhoz, hogy a katonaság gyorsan, hatékonyan és a lehető legkisebb veszteséggel menekítsen ki bajba jutott embereket – bárhonnan. Legyen az háborús vagy katasztrófa sújtotta terület, baleset vagy tragédia helyszíne. Hiszen annak semmi értelme, hogy egy elrontott mentőakció tagjait újabb mentőakcióval kelljen kimenekíteni az ellenséges területekről. Vagyis: ha már menni kell és menteni, akkor az lehetőleg összehangoltan, zökkenőmentesen történjen.

Erre a közös munkára, s főként a különböző szervezetek átjárhatóságának megteremtésére szerveződött a hét ország – Belgium, Franciaország, Németország, Olaszország, Hollandia, Spanyolország, Egyesült Király- ság – közreműködésével létrejött Európai Légi Csoport (European Air Group, EAG), valamint a kifejezetten mentéssel foglalkozó Európai Személyi Mentési Központ (European Personnel Recovery Centre, EPRC). Ráadásul kilenc éve minden évben megszerveznek egy nemzetközi, valós repüléssel egybekötött tanfolyamot és gyakorlatot. Ennek idén Magyarország ad otthont egy elsőre talán bonyolultnak tűnő címmel: Összhaderőnemi Személyi Mentés Egységesítési Képzés. Ám a szeptember 9. és 24. közötti gyakorlat kiemelt jelentőségű kiképzési programnak számít: a nemzetek hadseregeinek szárazföldi, légi és haditengerészeti erői mellett a nemzetközi parancsnokságok is jelen vannak.

Forró őszi nap perzseli a pápai bázisrepülőtér betonját. A szél olyan erővel fúj, hogy a parancsnokok reggel még azon törték a fejüket, lefújják az aznapi gyakorlatot. A helyzet azonban az, a szélnek sem békeidőben, sem háborúban nem lehet megparancsolni azt, hogy ne fújjon. S bár nagy szélben nehezebb lehet levegőben lebegő gépeket irányítani, de egy jó pilótának a szélsőséges időjárási körülményekre is fel kell készülnie. A parancsnokok így elfoglalják helyüket, kezükben távcső. Néhányan az égbolton köröző vadászgépet figyelik, mások a horizontot, ahonnan érkeznek majd a helikopterek.

A főtisztek előtti füves, bokros terület, a szimulációs gyakorlat helyszíne egyelőre üres. Ezen a pár négyzetméteren elevenedik majd meg mindaz, ami O’Grady pilóta mentésekor is történhetett. Valahol a bokrok között rejtőzik a lelőtt gép pilótája és egy másik, szintén sebesült katona, akiket ellenséges fegyveresek próbálnak elfogni. A magasban lomhán köröző vadászgép már arra készül, hogy szükség esetén „megszórja”, vagyis semlegesítse az esetleg felbukkanó ellenséget.

Előbb két kutató-felderítő helikopter érkezik. Alacsonyan szállnak, folyamatos mozgásban vannak. A pilóták nem szállnak le, ezt amúgy is csak a legszükségesebb esetben tennék, és akkor is a lehető leghamarabb felszállnának, hiszen nincsen sebezhetőbb egy földön álló helikopternél. A felderítő gépek, a vadászgép támogatásával, meghatározzák a kimenekítendők pontos helyét, és szükség szerint, amennyiben ez indokolt, tűz alá veszik az ellenség felderített állásait. Ezt követően érkeznek a szállítóhelikopterek, a pilóták éppen csak leteszik a két gépet, ahonnan fegyveresek szállnak ki, és alakzatba rendeződve, egymást is támogatva, fedezve megközelítik a helyüket pirosas színű füsttel jelző sebesült társaikat. Időközben tűzharcba keverednek az ellenséggel, majd végezve velük, felszedik és elszállítják társaikat. A helikopterek visszatérnek, s biztonságos beszállás után elrepülnek, vissza a bázishoz.

Leírva és nézve a többnyire csak filmekben látható jelenetsort, nem tűnik különösebben bonyolult feladatnak a mentés, miközben a katonai szakértők a sisakra szerelt kamerák és megfigyelők segítségével már pontosan tudják, mit csináltak jól a katonák, s mi az, amin feltétlenül csiszolni, javítani kell. Ráadásul, kívülről nézve fel sem fogható, micsoda mennyiségű technikát, eszközt, tudást, képességet kell összehangolni ahhoz, hogy zökkenőmentesen haladhasson a folyamat. Ugyanis a gyors és hatékony mentés sikere – és a megmentendők sorsa – jelentős mértékben már a felkészüléskor eldől. A kellő, és a kívülálló előtt általában sosem ismert háttértámogatás nélkül pedig aligha tudnának hatékonyan cselekedni a katonák.

Uwe Schleimer, az EPRC helyettes vezetője szerint a személyi mentés a harctéri terepmunka fontos eleme, amelynek módszerei és eszközei folyamatosan fejlődnek, csiszolódnak. A német tiszt pontosan tudja, mit beszél, számos felderítésen és bevetésen vett részt. S mivel sosincs két ugyanolyan helyzet, mindegyikből van mit – és kell is – tanulni. Az Európai Unió ráadásul nem tart fenn önálló, folyamatosan működő személymentési bevetési katonai alakulatot, vagyis a tagországok légierőinek katonái és szakemberei napi munkájuk mellett képzik magukat. Követik a technikai fejlesztéseket, megosztják egymással harctéri, bevetési tapasztalataikat. A közös, képzéssel egybekötött gyakorlat célja nem is lehet más, minthogy alkalmazzák, javítsák és folyamatosan finomítsák tudásukat, képességeiket.

Fegyvernemek és szakcsapatok összehangolt munkája ez, ahol különböző szakirányú és képzettségű katonák végzik a mentést. Vannak köztük pilóták, ejtőernyősök, egészségügyi katonák, felderítők, támadó és védekező egységek.

A katonai személymentés a magyar honvédség előtt sem ismeretlen, s bár a haderőnk felépítéséből adódóan nem kerül a mindennapi gyakorlatok előterébe, a magyar légierő jelentős kutató-mentő tapasztalatokkal rendelkezik. Vicai Zoltán alezredes, a Pápa Bázisrepülőtér törzsfőnöke szerint fontos, hogy a magyar katonák békeidőben fel tudjanak készülni az éles, harctéri feladatokra, hiszen a világ különböző helyszínein részt vehetnek NATO-hadműveletekben. Nemzetközi szinten ismerik és elismerik a magyarok felkészültségét, nagyon jól együtt tudnak működni pilótákkal, ejtőernyősökkel vagy egészségügyi végzettségű katonákkal.

A magyar légierő gépállománya egyelőre nem vetekedhet a nagy NATO-tagországokéval. Nyáron, az akkor még hivatalban lévő, azóta honvédelmi miniszteri posztjáról lemondott Hende Csaba még arról beszélt, hogy bármikor beindulhat a magyar állam 170 milliárd forint értékű helikoptervásárlási tendere. Ez nem harci gépek vásárlását, hanem főként szállítóhelikopterek beszerzését jelentené, de azt nem tudni, hány darabot is. Szakértők szerint húsz-huszonötre biztosan szükség lenne, hiszen a harci gépek működtetésének „ökölszabályai” szerint a helikopterek egyharmada mindig szolgálatban áll, egyharmada karbantartáson van, a többin pedig oktatás-képzés zajlik. S ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy minden gépen általában háromfős alaplegénység szolgál – pilóta, másodpilóta, fedélzeti technikus –, nem nehéz kitalálni, hogy ehhez szükség van a megfelelő képzési-oktatási háttér megteremtése is.

Egy azonban bizonyos: a magyar helikopterek, így a személyi mentésben részt vevő katonák – a hadgyakorlatok és NATO-szerepvállalás tapasztalatait figyelembe véve, megfelelő számú repülőórákkal és gyakorlattal a hátuk mögött – megállnák a helyüket bárhol a világon. Legyen az hadszíntér, mentés vagy humanitárius segítségnyújtás.