Csalódott az igazgató, lemondott és külföldre megy

– Miért hagyja ott az iskolát?

– 2012-ben, amikor negyedszerre pályáztam az igazgatói posztra, egészen más volt az oktatási környezet, nagyfokú iskolai autonómia mellett az igazgatóknak még munkáltatói jogkörei voltak. Én azt a feladatot vállaltam. Azóta az iskolai autonómia gyakorlatilag megszűnt, az igazgatók jogkörei pedig teljesen leszűkültek. Az előző 15 évben olyan kreatív munkát tudtam végezni, amelyben a saját elképzeléseim érvényesülhettek a kollégáimmal való együttműködésben, a tantestület irányításában, az új pedagógusok kiválasztásában. Úgy érzem, hogy én ezt elég jól tudtam csinálni, és hasonló szellemben szerettem volna végezni a munkámat a következő ciklusban is. A Berzsenyiből szerettem volna nyugdíjba menni. Most azonban adminisztratív, végrehajtói szerepük van az igazgatóknak, ami tőlem teljesen idegen.

– Mit szóltak a kollégái a bejelentéséhez?

– Én nagyon tudatosan előkészítettem ezt a dolgot. A tavalyi évben már tulajdonképpen a helyetteseim irányítottak, én csak „vésztartalékként” voltam jelen, a végső döntéseket ugyan én hoztam meg, de az ő javaslataik alapján. A tanévzáró értekezleten jelentettem be a döntésem, addig nem akartam megzavarni a munkát, de azt hiszem, a megdöbbenés mellett teljesen megértették az érveimet.

– Mi volt az utolsó csepp a pohárban?

– Számomra teljesen vállalhatatlan volt, ahogy a nyugdíjasokkal bántak. Ha akkor rögtön felálltam volna, nehéz helyzetbe hoztam volna az iskolát, de akkor határoztam el, hogy nem töltöm ki a mandátumomat. Olyan kollégákat hoztak megalázó helyzetbe, akik az életüket áldozták a tanításra és a gyerekekre, mégis nekik kellett kérvényezni, hogy tovább dolgozhassanak. Ez nagyon megviselt, de ami sokkal fontosabb, a nyugdíjas pedagógusokat is megviselte. Ilyet nem lehet csinálni emberekkel, pláne nem olyanokkal, akik hosszú évtizedek óta kiválóan végzik a munkájukat, és rajonganak értük a gyerekek. Igazából ők tesznek szívességet, hogy még tanítanak.

– Szakszervezeti vezetőként hogy látja: lehetett volna másképp csinálni a dolgokat, határozottabban fellépni az oktatás centralizálásakor?

– Teljesen esélytelenek voltunk. A szakszervezetek akkor tudnak hatékonyan fellépni, ha tömegek vannak mögöttük. Ha ezek a tömegek képesek megfogalmazni az akaratukat, és ezért tenni is hajlandóak. Ez nem történt meg. Tudomásul kell venni, hogy ha egy parlamenti választáson ilyen erőviszonyok alakulnak ki, és még az ellenzék sem tud hatékonyan fellépni bizonyos ügyekben, akkor a szakszervezetek is tehetetlenek.

– Nem tartja utólag hibának, hogy nem volt egy sztrájk az iskolák államosításakor?

– Sztrájkra többször lett volna alkalom és ok, már a kilencvenes évek első felében is. De ezzel kapcsolatban van a pedagógusokban egy olyan alapvető kifogás, hogy nem hozhatjuk a gyerekeket rossz helyzetbe, az a dolgunk, hogy ellássuk őket. Nem tudom, hogy ez ok vagy ürügy. Ugyan ezzel én alapvetően egyetértek, csak éppen azt kellene mérlegelni, hogy a sztrájk egy ideig rossz a mostani generációnak, de lehet, hogy sokat javít az utána következők helyzetén. Ha nem sztrájkolok, akkor végül is nem okozok gondot a mostani gyerekeknek, de a következőknek sokkal rosszabb lesz. A pedagógustársadalom mindig ez utóbbi megoldást választotta, és nem is hiszem, hogy egyszer csak kicsordul a pohár.

– Most hogyan tovább?

– Franciaországban, Strasbourgban fogok tanítani. Többször tartottam ott igazgatói képzéseket, őket nagyon érdekli az iskolai autonómia kérdése. Ők ugyanis kicsit fordított helyzetben vannak, mint mi most. Náluk tradicionálisan egy hasonló rendszer működik, mint amit most nálunk a KLIK-kel bevezettek, de ők menekülnének belőle. Itthon a korábbi rendszer egészen korszerű volt az autonómia szempontjából, azok az iskolák, amelyek tudtak élni a szabadságukkal, nagyon jó eredményeket tudtak elérni. Jobban örültem volna, ha a felgyülemlett tapasztalataimat Magyarországon tudtam volna hasznosítani, de itthon nem találtam olyan közeget, ahol igényelték volna.