Hálás szerepet kap a Shrekben! Megszavazták Szamárnak

– Láthatóan mostanában sűrű az élete!

– Rapszodikus pálya a színészeké: vagy minden összetorlódik, vagy nem történik semmi. Szabadúszóként nem ajánlatos nemet mondani a felkérésekre, mert esetleg nem keresnek többé. Szerencsére, akinek eszébe jutok, az nekem megfelelő feladatot kínál, ismeri a képességeimet. Ki sem látszom a munkából: augusztus végétől október elejéig öt hét alatt három premier! Szerepelek a Játékszín Rejtő Jenő-darabjában, A szőke ciklonban, a Budapesti Operettszínház felújított Mágnás Miskájában, illetve a Karinthy Színház A bolond lány című vígjátékában. És meghívott a TV2 a Sztárban sztár legújabb szériájába.

– Nem téveszti el néha, hogy éppen melyik helyen kell lennie?

– Még nem volt gond. Nincs menedzserem, magam szervezem a napjaimat. Az viszont okoz néha kínos helyzeteket, hogy borzalmas a memóriám. Neveket, arcokat, adatokat képtelen vagyok megjegyezni. Színházi munkámat ez nem érinti, a szövegtanulás jól megy.

– Van úgy, hogy a pénz miatt vállal el munkát?

– Ennyire nem csupaszítanám le ezt a kérdést. Nincs fix havi jövedelmem, annyit keresek, amennyit játszom. Mindeközben nekem is be kell fizetnem a sárga csekkeket, és a boltban sem kapok ingyen semmit. Számomra a színészet szerelem, gyerekkorom óta erre készültem. Megküzdöttem érte, hiszen harmadszorra vettek fel a főiskolára. Aztán magával ragadott a pálya. De most már bánom, hogy nem gondoltam menekülőútra, nem érdeklődtem más szakma iránt is. Ha intenzívebben tanulok nyelveket, lehettem volna diplomata, amire szintén vágytam.

– Ötvenévesen már késő változtatni?

– Soha nem késő. Ennyi idősen inkább az kezd foglalkoztatni, miként alakul a további életem. Nálunk minden a nézők szeme láttára történik. Végigkövetik a sikereket, a kudarcokat, az öregedést, a szerepváltást. De mivel van olyan figura, amit már tíz éve játszom, valahogy fel sem tűnik az idő múlása. Kifejezetten örülök az „életmódváltó” feladatoknak, amelyek fizikailag is karbantartanak. Ilyen a jövő tavaszi Shrek musical, amiben Szamár leszek. Csak zárójelben mondom, de büszkén: bevonták a közönséget a szereplőválogatásba, és a szavazataik alapján döntöttek a személyem mellett. Néha eltöprengek azon, miért nem lehet Magyarországon sok évtizedes munka után megválasztaniuk az embereknek, hogy milyen körülmények között szeretnének megöregedni. Sokan életük végéig dolgoznak, máskülönben nem tudnák magukat fenntartani.

– Sejti, hogy önre mi vár?

– Nehéz a válasz. Az is kérdéses, lesz-e egyáltalán nyugdíjam, pedig mennyi pénzt befizettem már a közös kasszába. Ha kiszámítható lenne a jövő, tervezhetném a saját utamat, akkor szívesen élnék tengerparton. Ez azonban csak illúzió marad. Különben is, két hét után hiányozna a színház.

– Említette az előbb, hogy akik felkérik valamire, azok tisztában vannak azzal, mit bízhatnak önre. Saját maga is ismeri a határait?

– Sosem álltam jól önbizalom tekintetében. Gyerekkorom óta folyamatos megfelelési kényszer gyötör. Nem akartam hibázni a szüleim, a tanáraim, a társaim előtt. Ez felemésztette az energiámat. Pontosan ismerem a korlátaimat, éppen ezért mindig többet akartam nyújtani. Nyilván azért izgatott a színészet, hogy olyasmit is megmutathassak magamból, amit más formában nem tudok. A főiskola után bekerültem a Família Kft. tévésorozatba, ami egyfajta skatulyát jelentett, hiszen utána főleg vígjátékokban, zenés darabokban foglalkoztattak. Nem bánom, hogy így történt. Úgy érzem, tudtam élni a lehetőségekkel, de most már jöhetne valaki, aki bátrabban gondolkodik bennem.

– Érzi a kiszolgáltatottságot?

– Persze, de nem akarok magamnak pánikot okozni. Inkább valamiféle stratégia kellene, hogy mitől lehetek biztonságban, mitől lehetek boldog. Nekem a szakma mindenek felett áll, s ennek a magánéletem eddig is elég kárát szenvedte. Ebben persze én is hibás vagyok. Elkoptak a kapcsolataim, némelyiket sajnálom. Szinte biztos, hogy unokákkal körbevett nagypapa nem leszek, bár apámat is ötvenéves korában érte el a gyermekáldás. Valamennyien a boldogságot keressük, de az oda vezető ösvények nem ugyanazok. Nem biztos, hogy klasszikus családban boldog lennék, amint az sem biztos, hogy egyedül boldogtalan vagyok.

– Jó így? Nem kell társ?

– Lassan oda jutunk, hogy az olvasók szánakoznak rajtam. Egyedül élek, de nem magányosan. Vannak felületesebb és komolyabb párkapcsolataim. Soha nem a szakmából választok, hanem a civil életből. Nincs ebben semmi különös, ez másokkal is így van. Az a legnagyobb gond, hogy nincs hol ismerkedni. Harmincöt év fölött már ciki diszkóba járni, az internet meg elég komplikált. Barátok tekintetében szerencsésnek mondhatom magam. Köztük van néhány „aranykártyás” barát, bármikor rájuk merem bízni az életemet. Itt is működik a kémia, a rezgésekből megérzem, mit várhatok el tőlük. Voltak nehéz időszakok a családomban: apám tíz évig súlyos betegségben szenvedett. Édesanyám halála is nagyon megviselt. Akkoriban sokan figyeltek rám, gondoskodtak rólam, visszarángattak a mélyből. Senkiben nem csalódtam. Még olyanok is jöttek, akikről nem hittem volna, hogy fontos vagyok számukra.

– Csonka Bandit mindenki szereti?

– Nincs olyan ember, akit mindenki szeret. Már nem olvasom az internetes hozzászólásokat, de tisztában vagyok vele, hogy beteg lelkű névteleneknek az jelent kielégülést, ha másokat ismeretlenül becsmérelhetnek. Én is megkapom a magamét.

– De nem ezért járt pszichiáterhez, ugye?

– Vannak az életemben olyan krízishelyzetek, amelyeket nem a barátaimmal beszélek meg. Pedig imádok lelki szemetesláda lenni, másokat meghallgatni, de jómagam sokkal szemérmesebb és szégyenlősebb vagyok annál, hogy a problémáimmal terheljem a hozzám legközelebb állókat. Egy szakember, kvázi egy idegen józanabbul ítélkezik fölöttem. Megadja a lelki kijózanodást. Anyu halálakor is voltam pszichiáternél. Nemrég pedig azért fordultam hozzá, mert a reflux betegségem már a hangszálaimat veszélyezteti. A legkisebb egészségügyi tünetben is a legrosszabbat látom. Ha émelyeg a gyomrom, már hívom az orvost, általában onnan indítok, hogy rákos vagyok. Persze mindenki jót röhög rajtam, hiszen tudják, hogy hipochonder vagyok.

– Televíziós pályája az RTL Klubhoz és most a TV2-höz kötődik. Nincs csatornahűség?

– Tizenegy éven át vezettem az RTL Klub Reggeli című műsorát, aztán jött háromszor a Szombat esti láz, ahol műsorvezetőként, versenyzőként és zsűritagként is szerepeltem. Nagy időszak volt, ám egyszer csak vége lett. Senkinek nincsenek előjogai. Nekem sosem volt például exkluzív szerződésem, csak az elvégzett munkámért kaptam díjazást. Sokat köszönhetek a televíziózásnak és minden csatornának, ahol előfordultam. Most a TV2-n láthatnak a nézők a Sztárban sztárban.

– Ahol megint énekel...

– Jaj, egyáltalán nem akarok én folyton énekelni. Eredetileg prózai szakon végeztem. Először Szurdi Miklós ajánlotta fel 1993-ban, hogy szerepeljek a Grease című musicalben. Nem vagyok egy Andrea Bocelli, teljesen átlagos hangúnak tartom magam, mégis rengeteg zenés darabban játszom. Azt se felejtsük el, hogy arany- és platinalemezes előadó vagyok. Ugye, nem kell elmesélnem a legnagyobb slágerem, a Ding-Dong történetét?!

– Jó, ettől most eltekintünk. Cserébe meséljen az álmairól!

– Gyerekfejjel arról álmodoztam, hogy popsztárként állok a színpadon, és ezrek csápolnak a nézőtéren. Aztán színházzal kapcsolatos álmaim voltak, azok valamennyire meg is valósultak. Sok kortársammal ellentétben én ötvenévesen sem tettem le az álmokról. Szeretném megfogni a grabancukat és felrázni azokat, akiket már nem érdekel a jövőjük. Igenis, erre a generációra még építhet az ország! Az érdekében akár közéleti szerepet is hajlandó lennék vállalni.