Mi vár az út végén? - Képes riport a röszkei gyűjtőpontról

A sínek mellett facsoport vesz körül picinyke tisztást, rajta két sátor, az ágakra pléd akasztva. Amúgy szanaszét dobált hulladék minden mennyiségben. Ruhanemű, ételmaradék, papírfecnik, nejlonzacskók. A könnyebb darabokat időnként felkapja a szellő, hogy aztán valahol arrébb letegye.

A sátor előtt férfiak beszélgetnek arabul.

A síneken egyensúlyozva egy riporternő beszél a mikrofonjába erős német tájszólásban. Közben az operatőr lassan a távoli csoportra irányítja a kameráját. Megteheti, vonatok ezen a vonalon már egy hete nem közlekednek.

Néhány lépésre tőlem egy tagbaszakadt rendőr posztol copfos rendőrnő társaságában. A rendőrnő kezében távcső, a távoli csoportot figyeli. Időnként telefonon beszámol a látottakról, általában számokat emleget. Íme a vasárnap délutáni idill a magyar–szerb államhatárnál, a Röszkét Horgossal összekötő vasútvonal mentén.

A távoli csoport valami miatt csak nem akar megindulni. Amíg döntésre jutnak, sétálok egyet a drótkerítés tövében. A sínek egyik oldalán még csak a háromsoros szögesdrót készült el, a másikon már az alumíniumoszlopok is állnak. Erre erősítik majd a dróthálót, tetejére pedig a szögesdrótot.

Két férfi ballag velem szemben, az egyik időnként lehajol, és a földön heverő alumíniumrudakat közvetlenül az oszlopokhoz cipeli. Amíg ő dolgozik, a másik mellette álldogál. Közelebb érve látom, hogy a látszat ellenére mindketten dolgoznak: a cipekedő rabruhát visel, a másik pedig rá vigyáz.

Az út mentén szőnyeg, rajta jellegzetes keleti motívumok, mecsettel. Vélhetően imához használhatta a gazdája, ám innen valami miatt már nem cipelte tovább.

A már meglévő szögesdróton úgy ötven-száz méterenként ráégetett textília nyomát látom. A kerítés néhol erősen megrongálódott, sőt van, ahol magam is át tudnék lépni rajta. Ezen a helyen a drót egy részét a mögötte lévő csatorna árkában fedezem fel. A túloldalra érkezők legtöbbje azonban nem kísérletezik a kerítésen való átjutással, hanem mellette gyalogol a sínekhez – mint most is.

Amikor belépnek Magyarországra, némelyikük udvariasan hellózik. A nők egy része az arcát eltakarva igyekszik kikerülni a kamerákat, de azért mosolyognak ők is.

Közben megérkeztek a síneken tanácskozók, mellettük egy újságíró jegyzetel. Őt nemrég még a magyar oldalon láttam.

– Úgy járnak át a határon, mintha csak a bevásárlóközpontba mennének – jegyzi meg a rendőrnő. Igaza lehet, imént a szerb oldalon az egyik külföldi fotós egy 10–12 méter magas, rég elhagyott megfigyelőtoronyba is felmászott, onnan készített felvételeket, majd visszaballagott Magyarországra.

Közben újabb és újabb csoportok érkeznek, többségük férfi, ám sok a nő és a gyerek. Többségük szikár, arcuk gyűrött.

A sor végén fejkendős fiatalasszony, egy nagyobbacska kisfiú és egy kisebb lány kezét fogja. Mögöttük férfi, csomagokkal megrakott babakocsit vonszol maga után a talpfák között.

A menettel együtt magam is eltávolodom az államhatártól, s indulok a gyűjtőpont felé. Elindultak már a határ mentén táborozók is, sátrukat, a plédet már csak a szél himbálja.

A menekültek mellé szegődöm, igyekszem beszélgetésbe elegyedni velük. Többségük az arabon kívül más nyelvet nem beszél, de azért minden csoportban akad egy-két angolos. Akivel szót tudok érteni, azok közül a legtöbb Szíriából érkezettnek mondja magát, de sok az afgán, a pakisztáni, iraki, és találkoztam Egyiptomból, Szudánból érkezettel is.

Persze mindegyiküktől kérdezem a nagy vándorlásuk okát. A legtöbb a szíriai háborút említi.

– Rakéták, tűz – panaszolja egyikük, aki Damaszkuszból indult útnak. – Nincs áram, víz. Nincs munka sem. Ha van, a fizetés alacsony. Nagy a szegénység.

Többségük körülbelül egy hónapja indult útnak, de említenek olyant is, aki már egy éve elhagyta Szíriát. Sokáig Törökországban várta a háború végét, mindhiába.

– Én visszamegyek, amint ismét nyugalom lesz otthon – említi egyikük.

A legtöbbjük foglalkozását nem sikerült kiderítenem, akinek mégis, az például informatikusnak, tanárnak mondta magát. Az egyik fiatal fiú pedig gyógyszerésznek, akinek az úti célja határozott: az utrechti egyetemen szeretne továbbtanulni.

Férfiakból álló csoport vesz körbe, egyikük nyújtja a kezét.

– Ahmed – mutatkozik be mosolyogva, majd kérdőn a vasúti sínek és a Röszkére vezető országút kereszteződésében lévő gyűjtőpontra mutat.

Na, igen, a gyűjtőpont. Néhány órával korábban érkeztem oda először. Az államhatártól úgy egy kilométerre létesítették. Közvetlenül az országút mellett adományosztó sátrat állítottak, ahol palackos vizet, kekszet, almát, szendvicset kaphatnak a menekültek, s használt ruhához is hozzájuthatnak.

A sátor előtt két rendőr egy arabul is tudó önkéntes segítségével osztotta az ételt, ruhát. Az egyik rendőr igyekezett a menekülteket sorba állítani. Sikerült is neki egy-két percre, aztán ismét és ismét csoportosulás alakult ki a sátor bejáratánál, aminek ő emelt hangon vetett véget – hogy aztán kezdődjék minden elölről. A másik rendőr és az önkéntes az adományokat osztotta.

– Mióta van szolgálatban? – kérdeztem a menekülteket egy sorba állítani igyekvő rendőrt.

– Nem válaszolhatok – jelentette ki kertelés nélkül, mivel látta, hogy újságíró vagyok. – Egyébként kitalálhatja, ha rám néz – tette azért hozzá. Valóban, az arca a menekültekéhez hasonló fáradtságról árulkodott.

Kérdésem nem volt véletlen, az újonnan létesített tábor bejáratánál, ahol szintén jártunk már – innen alig két kilométerre –, az egyik fiatalabb rendőr előző nap reggel hét órától teljesített szolgálatot, és még nem tudta, mikor érkezik a váltás. Igaz, ő egy olyan kollégáját követte, aki előzőleg 44 órát volt szolgálatban.

A gyűjtőpontnál egyébként körülbelül százan várakoztak.

– Tolna megyéből érkeztünk, itt van a szállásunk Röszkén, rokonoknál – magyarázta egy házaspár férfi tagja. – A fiunk rendőr, tudjuk, mekkora feladat hárul rájuk. Kicsit miatta vagyunk itt, hogy segítsünk, mert alig győzik.

– Mit tudnak segíteni?

– Mindent. Például igyekszünk a gyűjtőpontra irányítani a menekülteket, hogy utána ne kelljen mindenfelől összeszedegetni őket – mutat a sínekre.

A menekültek egy része ugyanis vasárnap dél körül tanácstalanul álldogált a gyűjtőpontnál, esetleg némi utánpótlást vételezett. Majd volt, aki maradt, volt, aki ment tovább Szeged felé, a sínek mentén.

Beszélgetésünk ideje alatt zárt kisteherautó kanyarodott az adományosztásra használt sátor mellé. Néhány fiatal szállt ki a fülkéből. Prágából, Brnóból érkeztek.

A jármű adományokkal telve, keksz, banán, szárazsütemény, pelenkák kerültek elő belőle – valamint palackos víz. Aznap még hasonló adományokat raktak le osztrák és holland rendszámú kocsikból is.

De térjünk vissza Ahmedhez, aki a csoport élén, a vasúti sínek mellől a gyűjtőpont felől érdeklődik. Javaslom nekik, hogy semmiképpen se kerüljék meg, ételt, italt kapnak, esetleg ruhaneműt, vécé áll rendelkezésükre. Innen pedig valamikor a táborba viszik őket a buszok, ahol felveszik az adataikat, aztán mehetnek Budapestre, onnan pedig az áhított Németországba.

Ahmed szívélyesen megköszöni a felvilágosításomat, majd az övéihez fordul, arabul tanácskoznak, aminek az a vége, hogy az egybegyűjtött útleveleiket egyikük átadja a másikuknak, majd elindulnak.

A gyűjtőpontnál már egészen más kép fogad, mint délelőtt. Időközben az elcsigázott rendőrpárt friss erő váltotta fel, de nemcsak ketten, hanem már tucatnyian, s számuk egyre növekszik. A sínpár mentén érkezőknek rendre elmagyarázzák, hogy ennél a pontnál kell várniuk a buszra, a menekültek pedig engedelmesen idevonulnak, és igénybe veszik a frissítő vizet, kekszet, banánt, hagymát.

– Szalámi nélküli szendvicset küldjetek, elég bele egy kis vaj – hallom az egyik rendőrt, amint telefonon tárgyal. – Mert ha hús van benne, nem eszik meg.

Az idő egyre telik, a buszok csak nem érkeznek meg, viszont újabb és újabb menekültcsoportok tűnnek fel. Most már kordon és rendőrsorfal veszi körül a gyűjtőpontot. Ráadásul hirtelen jött eső is áztatja őket. Legtöbbjüknek nincs hová bújnia előle, a kevés sátorban a kisgyerekek húzzák meg magukat. Szerencsére az eső, amilyen gyorsan jött, úgy el is áll.

– Magyarország nem szeret bennünket – magyarázza az egyik menekült a kordon túloldalán levő nőnek angolul.

– Miből gondolja? – kapcsolódom a beszélgetésbe.

– Nem indulhatunk tovább – mutat a rendőrökre. – Pedig mi Németországba szeretnénk menni.

– A regisztráció után mehetnek – magyarázza neki a nő. – Ez itt már Schengen.

– Az a baj, hogy ha itt regisztrálnak bennünket, ide is küldenek vissza, ha mégsem maradhatunk. Ha viszont Németországban regisztrálnak, biztosan nem küldenek ide.

Most értem csak meg, amit még délelőtt magyarázott néhány szíriai az újonnan létesített tábor előtt üldögélve. Hüvelykujjukat a másik kezük tenyerébe nyomták, s élénk fejrázással és no-val fejezték ki, hogy nem akarnak ujjlenyomatot adni. Válaszukat, hogy miért nem, kommunikációs nehézségek miatt akkor nem értettem.

Az idő egyre telik, a menekültek gyűlnek, a buszok viszont még mindig nincsenek sehol. Amíg megérkeznek, ismét elmegyünk a táborba, hátha már megnyitották. De hiába, még most sem. A különbség a délelőtti helyzethez képest csak annyi, hogy a tábor előtt lévő tér most már tömve van menekültekkel.

Most már nem mehetünk a közelükbe, azt viszont láthatjuk, amint a többségük elcsigázottan, apatikusan üldögél, néhányuk pedig orvosi segítséget kér. Őket egy csoportban ültetik le a bejáratnál. A tábor egyébként tele rendőrökkel, no meg sátrakkal, konténerekkel.

Az egészet magas kerítés veszi körül, tetején szögesdróttal. Kétségtelen, innen már nem törnének ki olyan könnyen, mint néhány nappal korábban a pár száz méterre lévő bezárt táborból.

Mire ismét visszaérünk a gyűjtőponthoz, már esteledik.

Egy busznyi menekültet végül elszállítanak, ám a tömeg inkább gyarapszik, mint fogy. Most már kezd érződni a feszültség, a családos menekültek előreállnak a gyerekeikkel, egy részük a kordon előtt. A csecsemők némelyike sír, egy-két anyuka szoptatáshoz ül be az önkéntesek zárt terű autóiba.

Újabb segélyszállítmány érkezik, az osztáskor tapasztalt korábbi rendnek már nyoma sincs, a menekültek megrohanják a furgont. Elsősorban a plédekért kapkodnak, viszik a gyerekeknek. Hiszen a levegő most már határozottan csípős, én kiskabátban is fázom, a menekültek közül pedig sokan egy szál pólóban várják a buszt.

Végre rabszállító rendőrautó érkezik, amelybe kisgyerekes családokat válogatnak az önkéntesek segítségével. Ahogy hallom, a békéscsabai táborba viszik őket.

Közben újabb és újabb rendőrök jönnek. Egyikük éppen a szerelvényét igazítja az autó túloldalán, közben csak a fejével int a társának a sínek felé. A szürkületben még látszik, amint tömött sorokban közelednek a menekültek Szerbia felől.

HARDI PÉTER
RIPORTJA

KÁLLAI MÁRTON
FELVÉTELEI