Víz nem volt, csak alig - Révbe érve a dunai kikötőben

Idős emberek nyilatkoztak, hogy amióta az eszüket tudják, ennyire kevés víz a Dunában még nem volt. Aki eléggé rugalmas, némi túlzással, száraz lábbal átugorja. De az emlékezet olyan, mint a kikapós asszony: gyakran megcsal. Volt már itt ilyen, s még rosszabb is, 12 éve, akkor 55 napig nem közlekedett hajó a Dunán. És négy éve? A hajók kikötőben vagy horgonyt leeresztve 28 napot álltak, vízre vártak. Idén? Víz alig volt, de hajók azért jártak. Jó, útjukat megszakítva, néha segítséget kérve, araszolva, de haladtak.

Hajós előrejelzéseket figyelt, vízszintre ügyelve pakolt: háromnegyedig, félig. Ne legyintsünk, kisebb hajó is elvitt 75, karavánban haladva 675 kamionnyi terhet. Indult, s reménykedett: az előrejelzés beválik, időben célba ér. Aztán hümmögött, hiba csúszott a számításba. De próbálkozott, mi mást tehetett volna, intézkedett, s nyugodt, türelmes maradt. Megérte, ha késve is, de itt van! A már legendás bécsi szeletes szendvicset kóstolgatják a kikötői büfében. Apró padon ülnek, árnyék alig takarja őket – de mi ez az elmúlt napok megpróbáltatásához képest?! Indulat sincs a hangjukban. Úgy van ez, mint a pecásoknál, őket már a víz látványa is nyugtatja. S annyi azért volt a folyóban, amennyi hajózni kevésnek tűnt, de a lélekre nyugtatóan hatott. Nem ma kezdték a szakmát, megtanulták, okos ember csak azon mérgelődik, amin változtatni tud. Amin nem? Azért bosszankodni felesleges, az csak ideget koptat, energiát, embert emészt. Az alacsony vízszinttel sem tudtak mit kezdeni.

Constantából hoztak szenet a Vasműbe. Illetve ez így nem pontos. A szén Ausztráliából indult, külszíni fejtésű. Hiszik vagy sem, így is megéri hozni: a hosszú út, a többszöri ki-be-átrakodás ellenére is még mindig olcsóbb, mint a cseh vagy a lengyel szén. A román kikötőből úgy 14 nap az 1500 kilométeres út idáig. Ha kicsit jobban „tolják”, néha tíz nap is elég. Most igyekezhettek, de olyan kevés volt a víz, a hajó alja néha a medret súrolta. A folyóban gázlók lettek, ott leálltak, hogy őket megsegítve, a rakományukat könnyítve a teher egy részét uszályra, bárkára tegyék, hogy álljanak megint, azután hívjanak segítséget újra, újabb bárkát, könnyítő átrakást kérve, s csak utána haladjanak tovább, lassan, de biztonságosan. Nem unatkoztak! S lett a tíz napból sokkalta több, újabb és újabb telefonok, üzenetek, hívások az értük aggódóknak: jövünk, gyertek elénk a kikötőbe, majd szólunk, hogy pontosan mikor.

S végre tényleg beértek, az MS Péter nevű bokszerhajó eléjük ment, és karavánt, hajót, uszályt, bárkát egyenként a kikötőbe terelt. Kell is ide helyismeret, az öböl bejárata úgy 25 méter széles, de a „legkényelmesebb” részénél sincs több 150 méternél. Évente kotorják, mélyítik a medret, de az utolsó métereknél nagyon észnél kell lenni. Hajós ember tudja ezt, sokszor megjárta már az utat, de azért kíváncsi is, s nézi, mi történik a hozott, rábízott rakománnyal. Pedig tudja, az történik, a szenét a kikötő melletti síneken álló vasúti vagonokra teszik, onnan már csak 16 kilométer az út a kokszolóig, hogy ott is megnyugodjanak, hál’ istennek, ez is megérkezett. Aztán a hajós vár a kipakolásra, szendvicset majszol, s a kollégákkal csodálkozik: a víz tavaly méternyire volt a kikötő peremétől, most 11 méter a távolság. Szédülős jobb, ha nem közelít, s nem néz le.

Vége felé tartanak már a rámolással. Az öt-hat tonnás darukkal jókorákat harapnak a szénből. Munkát könnyítve, gyorsítva, most egy Bobcat típusú fürge rakodót is a mélybe eresztenek. Az rohangál, terelgeti, pakolgatja a daruk markolója elé az anyagot, aztán még söprűs emberek is érkeznek sietve, szénkockákat terelgetnek, darabka szén veszendőbe ne menjen. Meleg van a parton, a Duna hűl, de még mindig 26 fokos. Szellő moccan, a parton lehet 32 fok, lent az uszályokban 10–15 fokkal több. Egészen tűrhető. Sok beszédre nincs idő, de kicsit kormosan, szénporosan, kacsintva mondják: ez is adja a munka szépségét, télen beöltözve mínusz 15 fokban dolgoznak, nyáron az előírásoknak megfelelően szintén beöltözve, kobakban, bakancsban, védőruhában, néha 50–55 fokban munkálkodnak. A kikötő humánus, hoznak vizet, kánikulában óránként 15-20 perc pihenőidő is jár. Van, aki ilyenkor árnyékba húzódva izzad, piheg, akinek ereje engedi, zuhanyozni siet, ha kell, a nyolcórás műszakban háromszor- négyszer víz alá áll. Tíz percig, negyedóráig ez segít, azután már alig kell tűrni, szenvedni, dolgozni, s állhat az ember újra zuhanyrózsa alá.

Látni, megbecsülik erre az emberek a munkahelyet. Már amennyire izzadságtól, portól takarva kort lehet becsülni, ifjakat keresek, de ifjú ember erre kevés akad. Ránézésre ötvenesek vagy attól kicsit felfelé állnak a korban, akik a dokkban dolgoznak. Ezért morognak néha, ha rossz napjuk van, hogy a nyugdíjat húzzák előttük, mint fáradt futók előtt a célszalagot. Amikor beléptek, minden letöltött tíz év után egy év „jutalom” járt, annyival előbb mehettek volna nyugdíjba. Ezt már eltörölték, még a nyugdíjkorhatárt is megemelték. Úgy fest, innen megyünk a krematóriumba, mondják, s a hátuk mögötti épület felé intenek.

– Az tényleg krematórium? – csodálkozom.

– Ugyan már! – felelik mosolyogva. A gumigyár ebből akart munkásszállót építeni, kilátás az öbölre, az épület szép, bár kissé lepukkadt. Tervek készültek, de kiderült, az épület műemlék jellegű, még néhány tucat engedélyt be kellene szerezni az átépítéshez. A gumigyár döntött, erre nincs ideje, a gyár közelében épített szállót. Ebből mi lesz? Senki sem tudja.

Beszélgetnénk még, de sok a dolog, munkaidőben erre nincs idő. Az alacsony víz miatt most két napig nem tudtak hajót fogadni, rakodni. Akkor sem unatkoztak, két műszakban, reggel hattól este tízig hatvan ember seprűt, lapátot fogott, takarított, kikötőt csinosított. Nem ragyog, de ahol vasat, szenet, búzát raknak, ez talán nem is várható el. De rend van, s tisztaság!

Szabó Gyula, a kikötő igazgatója jó humorú, alapos ember. Mondja, amikor kinevezték (az sem tegnap volt), úgy kapta a kikötőt, az a kor igényének abszolút megfelelő. Trimodális – vízen, vasúton, közúton szállíthatnánk árut (ma már levegőben is!), multifunkcionális – mindent, amit akarnak, meg tudnak csinálni, és negyedik generációs. Gép, készülék, ami nincs itt, az nem létezik, vagy nincs rá szükség. Rossz években is 1,3 millió tonna fordul meg itt, ennek majd’ a duplájára képesek lennének.

Friss adatokkal várt bennünket: két napig még apad a víz, akkor –37 centinél áll majd (az öbölben ez úgy 2,2 méter mélységet jelent), közben a Duna vízgyűjtő medencéiben jelentős csapadék hullik. A hét végére majd’ 80 centis emelkedés várható. Úgy fest, akkor nagyjából túl leszünk a nehezén, mondja. Azután mindentudó gépéhez int: rákattint, hajókat, uszályokat, bárkákat mutat a monitoron: a Majnától Rotterdamig, Rijekától Koperig. És mellé adatokat diktál, például a 207-es tolatmány 6200 tonna szénnel szombat délután érkezik meg. Azt vasárnap rakjuk ki, hétfőn már várja a kokszoló. Hétfőn újabb 6200 tonna szén érkezik…

Aztán fejére kobakot csapva int, kövessük. A kikötőben újabb hajókat, hozzátartozó tonnákat említ. Félve kérdezzük, hogy mi van, ha nem esik, vagy csak kevés.

– Esni fog! Muszáj esnie, ennyi év után nem tévedhetek. Ezt egy igazi dunai ember megérzi.