Zötyögős kaland - A tesztúton már bírságolt volna a kalauz...

Pedig hozzászokhattak, az ígéret ellenére – meglátjátok, jó lesz majd nektek – így megy ez évek óta. Az Árpád hídig úgy 13 kilométer a távolság, autóval reggelente egy-másfél óra az út. Néha több. Ezért az indulat.

Pedig aki higgadt, láthatja, különös, ünneplős nap ez. A vasútállomás előtt a falu első embere, dr. Szente polgármester ácsorog. Öltönyben, delegációra vár. Mert nagy nap ez, az avatás napja. De hiába az igyekezet, jöhet akár államtitkár az előre megírt köszöntővel, késik. Hihetett a hírnek, hogy az Ürömnél átadott új körforgalom javított a helyzeten. Most még csak az sincs, hogy autó tetejére szirénát biggyesztett, bekapcsoltatja, mindenki húzódjék le, neki sietős, átad, avat, köszönt. Az útról ugyanis nincs hová húzódni, keskeny, az új körforgalomnál két busz vagy teherautó a be- és kijáratnál egyszerre szemben nem fér el, várni kell, míg a másik kanyarodik. Kicsit odébb lámpát is tettek ki, ami a forgalmat tovább lassítja.

Azért nyugodjanak meg, odaértek, nem időben, talán másfél évet késve. S nem úgy, ahogyan tervezték, hogy Esztergomig villanyvonatok közlekedhessenek. Arra még várni kell, vezeték nincs, de pótolják azt is, ha eljön az ideje...

Este már vidám avatóbeszédeket hallunk a tévében, hogy az itt élők várták a percet, s most hálásak is. Az csak kukacoskodás, hogy ennek az elköltött 45 milliárd forintnak hála, öt perccel lesz rövidebb a Budapest– Esztergom menetidő vasúton. Készült néhány feltételes megálló is, ott nem minden vonat áll meg, a menetidő így is rövidülhet, ugye. A pálya olyan, akár 100–120 kilométeres sebességgel futhat a szerelvény – leszámítva azt a tényt, hogy néhány megálló olyan közel került egymáshoz, a vonat indul, s már fékez is. Nesze neked 120-as átlag!

Az ember született kíváncsi, ha dolga nincs is ott, ha valami elkészül, indul, s megnézi. Laikusként elcsodálkozik, hogy a megálló parkolójához készült út keskeny, ráadásul az utat félig elfoglalva a lakótelepnél autók parkolnak. Az út amúgy biciklivel és gyalog combos, meredek, még táskák nélkül is emberpróbáló. Aki naponta le-fel jár, akár kihagyhatja az esti edzést. Hanem innen úgy 1,5 kilométerre a másik megálló, az 1896-ban épült pályaudvar tényleg megszépült. Bár átadták, most is fúrnak, faragnak, kopácsolnak. De haladnak, s ha elkészül, átadhatják újra…

Kicsinység, nem említjük, hogy a vasút keresztezi a 10-es főutat, ahova sorompókat terveztek, de vagy kifelejtették, vagy nem sikerült elsőre, a forgalmat tárcsás emberek irányítják: piros tárcsa tilos, zöld szabad. Apróság ez, az építők ígérik, hamarosan rendben lesz.

Mellesleg a vasúthoz vezető utat is elbaltázták, lett rajta fél méter magas hupli, emiatt a szakaszt fel kellett szedni, s lett még nagyobb dugó. Az ember megértő, érzi, idő kell, hogy minden a helyére zökkenjen...

Hetek múlva tesztútra indulunk, de csak tíz óra után. A reggeli csúcsot direkt kihagyjuk, ne érjen minket az a vád, a bajt keressük, és csak bosszankodó emberek nyilatkozzanak. A Szél-hegyi megálló parkolójánál kezdünk. Azért készült autós leállítja a kocsiját, felszáll a vonatra, a 10-es út forgalma meg csökken. Egyetlen autó parkol, le- és felszálló utas, sőt állomás sincs. Indulunk tovább a „főpályaudvar” felé. Utast nem látunk, csak a parkoló autókat, lehet úgy „negyed ház”. Látunk még munkásokat, akik bőszen díszköveket rakosgatnak, fúrnak, faragnak és söprögetnek. A kövek közül valahogy elszökött a homok, azt terelgetik kupacba. Maradt még dolog, mondják, sietős is, többet nem szólhatnak. Vasutas nem nyilatkozhat, csak szóvivő, aki azt mond, amit szabad.

A pályaudvar is üres. A pénztárnál molyol egy ember, papírt ragaszt az ablakra. Jegyet vennénk, kiabáljuk, mert ő az üvegen túl áll. Még nincs nyitva, nem lehet. Két hete átadták már az állomást, mi a baj, kérdezzük. Semmi, de nincs még kész, feleli. Jegyet hol vehetünk, erősködünk. A kalauztól, üvölti, s elmegy, több kérdés már ne legyen. Késik a vonat, nézelődünk. Egy lány ül a padon, ölében táska, kezében cipő. Új, feltörte a lábát, most mezítláb közlekedik. Szereti a vonatot, mondja. Jó, modern, légkondi, wifi, biciklitároló, mosdó is van rajta.

Látjuk, már a kalauz fixíroz bennünket, találgatja, újak vagyunk, vagy elkerültük a figyelmét. Kérem a jegyet, mondja. Mi is, feleljük szellemesen. Az drága lesz, közli hűvösen, és büntető papirost keresget. Miért lenne drága, értetlenkedünk. Jegy nélkül nem lehet utazni. Honnan jönnek, kérdi. Solymárról, feleljük. Ez a baj, működik az állomás, vehettek volna, szól. Fejet rázunk, nem működik. De igen. De nem! Okos készüléket nézeget, hümmög, nahát, lehet, maguknak van igazuk. Nézi a fotóst, nem boldog tőle, és attól sem, hogy kérdezgetjük. Mit szól, megint jó lesz vasutasnak lenni? Kalauzok, pénztárosok pénzét öt százalékkal emelik. Maguk újságírófélék, kérdezi. Olyasmi, feleljük. Ellép. Nem tilos a beszéd, de hogy szavait nyilatkozatnak vegyük, ahhoz nincs joga.

Ürömnél kíváncsiságból leszállunk. Ezt is átadták, de még betonoznak, rézsűt építenek. A gyalogosátjáróban faszerkezet áll, átjárni tilos. Ide viszont sorompóból jutott több is, fénysorompó, és karos is, aminek sok értelme nincs, autóval nem lehet áthajtani, gyalog, biciklivel viszont könnyen kikerülhető. A vágányon szerelvény halad át, tessék vigyázni, recsegi a hangosbemondó. Állomásépületet nem látunk, nyilván automata lehet. Lessük, jön-e a vonat. Végre egy utas árulja el, arra figyelmeztetett, amivel mi jöttünk. De az már öt perce elment, feleljük. Legyint, bemondták, az a biztos, vegyük ezt pillanatnyi üzemzavarnak.

Újra vonatra szállunk, s már a Nyugatiban járunk. Sok a rendőr; akit menekültnek vélnek, maszkban, gumikesztyűben a tranzitállomás felé terelik. A menekültek pokrócok, sátrak alatt mobiloznak, várják, történjen valami. A gyerekek alszanak, szívszorító nézni őket.

Megint vonatra ülünk. Van idő az indulásig, a vasutasok egymással beszélnek, tele vannak panasszal, sok a lassú jel, csoda, ha valahova odaérnek. A szolgálat is megterhelő, ők maguk is hamar kopnak. Korán kelnek, amikor végeznek, ott a kert, a ház, s mellékes után kell rohanni, mert a pénz is kevés. Erről beszélnek, meg arról, késik a Sanyi. Ő vinné a járatot, de dugóba került, időben nem ér ide. Valami okos szerkezetet nézegetnek, onnan olvasható, melyik vonat éppen hol jár, s amely szerint mi már hét perce úton vagyunk…

Több száz mozdonyvezető kéne, de a képzés másfél év, s kevés a jelentkező. Ha valaki beteg, nagy a baj.

Végre befut Sanyi, és indít is. A fülkéjébe kéredzkednénk, onnan fotóznánk, de nem lehet, arra külön engedély kellene. Azt ki adja, kérdezem. Fogalma sincs, feleli. Ő sem nyilatkozik. Papírforma, így jártam pénztárossal, pályamunkással, büféssel is.

Utazunk a vonaton, közben azt lessük, a 10-es úton áll az autósor, mi viszont haladunk. Kívánni sem lehet jobbat…