Az én képernyőm - Sárkányfogvetemény?

Al Ghaoui Hesna kitűnő műsora, a Bábel az új évadában a Duna Tévén az emberi viselkedést kutatja. Kihez is fordulhatna, ha nem a világ két legnagyobb élő szociálpszichológusához, Aronsonhoz és Zimbardóhoz. Az emberi gonoszságot firtató fiatal riporter szemmel látható – amúgy jogos – tisztelettel kérdezgette az idős tudósokat. Zimbardo felelevenítette börtönkísérletének tanulságait.

A kísérlet azt a kérdést tette fel, vajon mit tesz az emberekkel, ha hatalmat kapnak a kezükbe, mennyire tudnak lealacsonyodni és olyan dolgokat tenni másokkal, amelyeket saját maguk sem tudtak volna soha elképzelni? A kísérlet megmutatta, hogy bizonyos helyzetek felhatalmazást adhatnak teljesen normális gondolkodású és érzelmi világú, átlagos, erkölcsös életű, tanult embereknek is arra, hogy másokkal kegyetlenkedjenek.

A professzor ehhez berendezett egy makettbörtönt az egyetem alagsorában. A 23 résztvevőt, akiknek 15 dolláros napidíjat fizetett, 70 jelentkezőből választotta ki annak alapján, hogy mennyire bizonyultak kiegyensúlyozottnak és épelméjűnek: mind az volt. Majd egyszerű pénzfeldobásos módszerrel döntötte el, hogy a többségükben fehér bőrű, középosztálybeli diákok közül ki játssza a smasszer és ki a rab szerepét. A börtönőr szerepét játszó kísérleti személyeket egyenruhával, botokkal és napszemüvegekkel szerelte fel, hogy ezzel is megerősítse felsőbbrendűségi érzésüket. Zimbardo magára is osztott szerepet: ő lett a börtön főfelügyelője. (Ez sokak szerint szakmai hiba volt.)

A szimulált börtönben néhány nap alatt bevett szokássá vált a rabok testi-lelki kínzása, a többórásra nyújtott névsorolvasás, a vécépucolás puszta kézzel, alvás a betonpadlón, közös kántálás, gúnyolás, megalázás. A kegyetlenkedések miatt a pszichológusprofesszor hat nap után kénytelen volt véget vetni a kéthetesre tervezett kísérletnek. Akkor döbbent rá, hogy nincs minden rendben, amikor a barátnője, aki szakmabeli megfigyelőként érkezett a tanszék alagsorába, figyelmeztette rá: „Borzasztó, amit azokkal a fiúkkal művelsz...” Zimbardo maga is bevallja, hogy önjelölt főfelügyelőként észrevétlenül a börtönhierarchia részének kezdte képzelni magát, s nehezen tudta elválasztani a valóságot a szimulációtól.

Zimbardónak a hírhedt kísérletből levont túlzó és általánosító alapkövetkeztetését már a hetvenes évek elején sokan kétségbe vonták. Az idős tudós most Hesna előtt is elismerte a hibákat, melyeket ma már nyilván elkerülne. A hibák azonban nem változtatnak a kísérletnek a közvéleményre gyakorolt hatásán. Aronson más hasonló esetet is közöl: például, ha csak egy gomb névtelen megnyomásán múlna, meg tudnánk-e ölni embertársunkat? Azt mondjuk, dehogy, ám nem egy diák mégis megtette – s nem tudták, hogy a tettük csak szimulált! És hát hallottunk a lágerek kápóiról: rabtársaik közül kikerülve sokan kegyetlenebbek voltak az őröknél is...

Mindenki mindenre képes? Az emberfaj sárkányfogvetemény? Nincs remény? Sokszor kell ezt gondolnunk. De nem tehetünk mást, mint hogy megpróbálunk hinni benne: talán mégsem.