Eladják, amijük van, utána vége mindennek. Bele se gondolnak, mi lesz a lakókkal…

– Tudja, honnan tudom mindezt? – kérdezi az immár majd’ negyvenéves Tibor édesanyja, Szekeres Erzsébet még ma is elfúló hangon. – Maga a gondozó mesélte el nekem.

Ezzel a történettel és jó néhány hasonlóval indult el Erzsébet harmincéves küzdelme, amelynek tétje, hogy több száz fogyatékos ember, köztük fia, a lehető legteljesebb életet élje: dolgozzon, családot alapítson, tiszteletben tartott magánélete, érzései lehessenek. Szerető, biztonságos és főleg szabad környezetben. Mert akkoriban, Tibor gyermekkorában, a nyolcvanas évek derekán esélye sem volt mindezekre annak, aki fogyatékosként évtizedeket élt mamutintézmények mélyén, méltatlan körülmények között. És ma is igen kevés olyan hely akad, amilyen a Szekeres Erzsébet által létrehozott Csömöri Rehabilitációs Központ.

Innen nincs hova menni...

Ezek a leghumánusabb, főleg szülők által felépített civil intézmények most nagyon bizonytalan helyzetbe kerültek, mert a legkülönbözőbb, egymásnak ellentétes információk jelennek meg. A Szociális Menedzser ez év tavaszi száma arról írt, hogy „az elképzelések szerint a szociális ellátórendszer intézményeinek 60 százaléka landolna a katolikus egyháznál, 30 a reformátusoknál, a maradék 10-en a további felekezetek osztoznának”, az MTI augusztus végi közleménye szerint viszont Czibere Károly államtitkár azt mondta, hogy ha arra lehetőség lesz, akkor 2017-től egy új finanszírozási rendszer váltaná fel a pályázatit. Ez folyamatos támogatást jelentene, s ez kiszámíthatóbbá tenné a működést. A civil szociális otthonok a működési költség 30 százalékát kapják az államtól mint normatív támogatást. Ezzel szemben az állam által működtetett intézmények működési költségeit az állam 100 százalékra kiegészíti, az egyházi otthonok pedig 171,5 százalék normatív támogatást kapnak.

– A lakók által fizetett gondozási díj, a jövedelmük 80 százaléka a bérköltségekre épphogy elegendő. Hónapról hónapra élünk, múltkor kikapcsolták a gázt. Évek óta adogatjuk el, amink van, az értékesíthető ingatlanjaink elfogytak, most a járműparkunktól kell megválnunk, utána vége mindennek. Bele se gondolunk, mi lesz a lakókkal…

A helyzet tavasszal tovább romlott. Senki nem hívta fel a figyelmüket egy jogszabályi változásra, a költségvetést böngészve jöttek rá, hogy bizonyos ellátottaknál változik a foglalkoztatás támogatása – ez akár az intézmény bezárását eredményezheti. A kis tetőtéri lakásban most még önfeledten legózó Pisti és Tünde nevelőintézetbe, szüleik pedig az utcára kerülhetnek. Pedig nagy utat tettek meg, és sok kő mozdult meg, hogy együtt lehessenek ezek a családok. Pisti szülei gondnokság alatt álló, enyhén szellemi fogyatékos és súlyosan traumatizált fiatalok, akik állami gondozottként nőttek fel, és amikor kiderült, gyereket várnak, egyértelművé tették számukra, hogy nem tarthatják meg a babájukat. Szerencséjükre történetük eljutott Erzsihez, akit arról ismernek a szociális területen, hogy ha széthulló családról, méltatlan helyzetbe kerülő fogyatékos emberekről van szó, nem ismer lehetetlent. Örökké telített intézményében nemcsak helyet szorít nekik, de egész életüket próbálja megoldani.

Minden eset más, minden eset különös kreativitást és még több elszántságot követel. Ha államosítják az intézményt, pont ez a személyes, elhivatott segítő szándék tűnik el. Erzsi ez esetben a szülők – Erika és Roland – mellé keresett egy hivatásos „nagymamát”, Jutka nénit, akivel az intézmény egyik nagyobb apartmanjába költözhetett a család. Így a gyámügy is engedélyezte, hogy velük maradjon a kisfiú. Az elmúlt években a teljesen egészséges gyerek szépen fejlődött, a szülők sajnos szétmentek, de dolgoznak az intézmény foglalkoztatójában, és az édesapa a szemben lévő apartmanba költözhetett, hogy közel legyen a kisfiához. A „nagyi” nyugdíjba ment, most Ági vigyáz a különös családra, Pistire és a szüleire is, akik jó minták hiányában nem tudnák még megfelelően nevelni a gyereküket, így azonban esélyt kapnak arra, hogy idővel beletanuljanak.

Mostanában minden délelőtt vendége van a kisfiúnak: Tünde, a másfél éves kislány, akinek enyhén szellemi fogyatékos édesanyja és édesapja az utcán, hajléktalanként várta a kislány érkezését – bár velük is közölték, hogy elveszik majd tőlük a gyereküket. Erzsi segítségével „csak” két hetet töltöttek külön, azóta szó szerint nem engedik el egymást anya és lánya. Tündét azért hozzák el délelőttönként Pistihez, hogy legalább pár órára elszakadjon az édesanyjától, a folyton karban lévő, egyébként egészségesen fejlődő gyerekkel ne legyen majd gond a bölcsődében.

Tündén és Pistin kívül 16 gyerek született ide, mindannyian fogyatékos szülők egészséges gyermekei. Legtöbbjük meg sem születhetett volna az Erzsi által létrehozott Összefogás Rehabilitációs Kht. és az Egyenlő Esélyekért Alapítvány teremtette otthon nélkül, a többiekre pedig az állami gondozás várt volna. Ma még a több apartmanházból, buja kertből, közösségi helyiségekből, kis üzemből álló hangulatos komplexum ösvényein anyukák tolják a babakocsit, gyerekek szaladgálnak, idős párok sétálnak, az út menti veteményesben pedig további lakók serénykednek, szívélyes köszönések, kedves párbeszédek hallatszanak.

Az egyik műhelyben csípjük el Krisztit, a testi fogyatékos lányt, akinek óriási fordulatot jelentett az életében, hogy beköltözhetett az intézménybe. A nő számos intézetet megjárt már az ország területén, utolsó helyén, egy pécsi szociális idősotthonban borzasztóan érezte magát.

– Ez a csömöri az egyetlen igazán szabad intézmény az országban, azért akartam ide jönni. Mindenhol szellemi sérültekkel vagy idősekkel voltam teljesen összezárva, évtizedekig csak vegetáltam – vallja be Kriszti, aki minduntalan párjára, Vilmosra tereli a szót, és hogy mennyire büszke az épnek született, szklerózis multiplex betegségben szenvedő férfira.

Kihívjuk Vilmost a bontóműhelyből, aki párja mellé gurul, és egymás kezét fogva mesélik el, hogy máshol nem lett volna esélyük találkozni, együtt élni. És hogy innen nekik nincs hova menniük.

Ahogyan az idősebb párnak, Gabriellának és Jánosnak sem. A szellemi fogyatékos nő és férfi sok éven át egy vidéki mamutintézményben lakott, mint mondják, méltatlan körülmények között, ahol csúnyán beszéltek velük a gondozók. Itt nagyon emberségesek. Állandó egészségügyi felügyelet alatt állnak, az apartmanházakban nyolc lakáshoz tartozik a közös nappaliban őrködő, váltásban dolgozó három gondozó, akik mindenben segítenek a lakóknak, különösen azoknak a súlyosan sérült betegeknek, akik a szobájukat se nagyon tudják elhagyni. Sok különböző állapotú ember él itt egymás mellett, biztonságos szabadságban, mindenkinek egyéni mozgástér jut.

Ki tudja, meddig...