Életünk a tápászkodásról szól

– Apám parasztgyerek volt, 12 évesen már kocsisként dolgozott. Anyám módos lánynak született, a szüleinek Szabadszálláson volt 30 hold földjük, de árva maradt. Aztán a rokonok addig szövögették a szálakat, míg anyámnak semmije nem maradt. Szeretetben éltünk, de nagy szegénységben. Apám tákolt egy kunyhót, ott gyerekeskedtünk a bátyámmal, Kisalagon. A háborúból nem sokat éreztünk, időnként hallottuk a bombázásokat, akkor már Újpesten laktunk. Emlékszem, amikor kiürült a zsidó gettó, a bátyámmal elcsentünk pár tányért. Amikor apám meglátta nálunk, úgy ordított, mint még soha: „Azonnal vigyétek vissza, mi nem lopunk!” 

A Munkácsy-díjas festő arra is jól emlékszik, hogy mennyire szégyellte a szegénységét. 

– Anyám csatos cipőjében jártam iskolába, mindig behúztam a lábamat a pad alá. Sokszor mondták a szünetben, hogy menjünk ki játszani, de én soha nem mentem. A cipőm miatt. A világháború után alig volt mit ennünk, órákig kellett sorba állni marharépáért az újpesti piacon, szinte csak azt ettük. Anyám azt mondta apámnak, vigyen el a szabadszállási gazdag rokonokhoz, hátha fölvesznek napszámba. De egyiknek sem kellettem, az egyik szerint túl sovány voltam, a másik meg azt mondta, olyanok az ujjaim, hogy azokkal csak hegedülni lehet. Éppen vasárnap volt, kimentünk a vásárra. Apám egyszer csak elkiáltotta magát: kinek kell jó kanásznak, jó kondásnak való legény? Odajött egy juhász, jól megütögetett, azt mondta apámnak, ad értem egy fias bárányt. Apám nem tudott volna mit kezdeni egy fias báránnyal Pesten, de vérszemet kapott, hogy van rám kereslet. Egyszer csak odajött egy asszony, hogy 1 kiló zsírért, 20 mázsa lisztért, 3 apró baromfiért és egy disznóért odaad-e apám. Apám adott, de kérte, hadd köszönjek el anyámtól. Azt mondta az asszony, nincs rá idő, úgyhogy apám papír nélkül, egy kézfogás után átadott egy idegennek. Tizennégy éves voltam. 

A következő, több mint féléves időszakot, tavasztól késő őszig az alföldi tanyán töltötte. Az istállóban aludt egy öreg bundán, amiben már jó néhány bolha megtelepedett. Több tucat állatot legeltetett, mezítláb járt a tarlón, ha kellett, főzött, de annyit ehetett, amennyi csak belefért. Egy cocát (Tündét) cumisüveggel mentett meg az éhhaláltól – megkapta fizetségül. 

– Sokat tanultam az életről – így összegzi a vidéki életet a festő, aki először kitanulta az esztergályosszakmát, és utána került a Képzőművészeti Főiskolára. Szerinte leginkább azért volt hasznos ez az intézmény, mert fűtöttek, és helybe jöttek a modellek, akiket le kellett rajzolni. Nem is akárhogyan! Időnként az alkotók másztak a szekrények tetejére, máskor meg a modellek, hogy más-más perspektívából is megörökíthessék őket. Orosz János ma már csak képzeletből fest, modellek után soha. 

Az Ernst Múzeumban már 1963-ban egyéni tárlata nyílt, s még ugyanebben az évben két hónapos ösztöndíjat kapott Olaszországba. Amiből egy év lett, mert rendre „jelentette” az illetékes minisztériumba, hogy még nem fejezte be az antik mozaikok tanulmányozását. Itt sem élt nagy lábon, vászonra alig futotta, ezért elkezdett fára festeni. Bútorlemezeket vett, meg is égette azokat, így született a Megégett emberek sorozata. Igaz, ezt majdnem meghiúsította szicíliai szállásadója, aki azzal gyanúsította, hogy fel akarja gyújtani a házát. 

De az élet mindig megsegítette. Rómában megismerkedett egy kereskedővel, aki tökéletesen hamisított XVII. századi tükröket, az amerikai turisták aranyáron vitték. Az újdonsült „barát” felajánlotta, hogy tud egy módos családot, azok szeretnék megfestetni kislányuk portréját. Orosz János kapva kapott az alkalmon, de azzal nem számolt, hogy pár hónapos bébiről van szó. Mászott az asztal alá, szekrényre, fejen állt és bukfencezett (miként anno a főiskolán), de elkészült a portré. Fantasztikus táj- és életképek őrzik az olaszországi hónapokat. Egyszer a híres komikussal, Fernandellel majdnem föllökték egymást a római Trevi-kútnál, a pillanatot egy portré idézi. De összehozta a sors egy Cinzano-ügynökkel, aki csak pisztollyal a zsebében ment ki az utcára, mert egyszer már lábon lőtte a maffia, miután akadt egy kis nézeteltérésük. 

Aztán sorra jöttek az itthoni kiállítások és megrendelések, de Finnországban, New Yorkban, Angliában és Bécsben is megfordultak a munkái, egyéni és csoportos kiállításokon. Készített sorozatot Éljen a háború! címmel – az eltorzult arcok tökéletesen jelzik a háború mibenlétét. Picassóról, a sámánokról, a gyerekeiről, szeretkező csontvázakról, a cirkuszról és az új középkorról is ott van egy-egy lenyomat a vásznakon. Leginkább a '60-as, '70-es évek munkái. Ez lehetett a fénykor, mondom, mire ő kijavít: inkább fényecske. 

– Tudja, az egész élet a tápászkodásról szól. Az ember néha nem jókedvű, de a derű, az talán megmaradt. Persze nehéz derűről beszélni, amikor elveszítettem a szintén szobrász fiamat. Voltak közös kiállításaink Apa-fia címmel – most egy nagy síremléket készítek neki. Ezt soha nem lehet földolgozni… 

Amikor befejez egy munkát, már a következőre gondol. Amikor elkészít egy festményt, és leveszi az állványról, az attól a pillanattól kezdve önálló életet él. Rajz nélkül nem tud élni, több mint háromezret készített eddig. 

– Sokan azt hiszik, milyen egyszerű egy festőnek. Tud rajzolni, földobálja a festéket a vászonra, és még pénzt is kap érte. Ez nem így van. Van olyan festményem, ami tíz évig készült. Nem bonyolult téma, egy félmeztelen nő. De ennyi idő kellett, mire tökéletes lett. A kép kínlódás. Az elégedett pillanatok ritkán adatnak meg.