Hajós András: Nem egóból dolgozom

– Mindenáron képernyőn akar lenni?

– Nem minden áron, hanem jó áron akarok tévézni. Ez irányú tevékenységembe rengeteg energiát fektettem, nagyképűség nélkül mondhatom, hogy piacképes vagyok. Az utóbbi években sikeres produkciókban szerepelhetek, ami persze nem csak az én érdemem. Amire szerződtetnek, azt az évek során szerzett rutinnal és a tőlem várható színvonalon maradéktalanul elvégzem. Ez nem dicsekvés, bárki eljuthat idáig, már ha vállalja azt a tetemes munkát és azt a sok lemondást, amit adni kell cserébe. Amúgy a televízió, vagyis a készülék a világ legcsodálatosabb találmánya. Ha egy pillanatra megfeledkezünk arról, hogy néha mit képesek beletenni tehetségtelen és gonosz emberek, akkor a televízió maga Gábriel arkangyal kardja, az egész világot jó irányba lehetne vele vinni. Sajnos nem csak erre használják.

– Ön sem?

– Nekem fontos, hogy bármilyen helyzetben a saját mondataimat mondhassam. Amikor különböző csatornák különböző műsoraiba hívnak, ezzel számolnak is. Persze nem könnyű velem. Soha nem versenytársként tekintek a másik tévére, hiszen kollégák vagyunk, és olyan kicsi a médiapiac, hogy előbb-utóbb mindenkivel kapcsolatba kerülünk. Én a szeniorok közé tartozom. Nemrég jöttem rá, hogy már nem Andriska vagyok, hanem András bácsi. Negyvenhat esztendősen húszharminc évesekkel dolgozom, dupla annyi ideje gyűröm az ipart, mint ők. Nyilván nagyobb a rálátásom és a felelősségem is. Nem tudnám úgy csinálni, hogy felveszem a gázsit, és a többi nem érdekel.

– Kevesen gondolják így.

– Sok jó szándékú és okos kollégát ismerek a médiában. Abban vagyok a kelleténél izgágább, hogy nem hagyom nyugodni a dolgokat. Ebből származnak a legfőbb konfliktusaim, mint legutóbb a TV2-nél. Ha azért hívnak egy műsorba, mert szabadszájú, őszinte és gyors vagyok, akkor ne kérjék tőlem, hogy ezt vagy azt ne mondjam el egy interjúban. Egyébként ezt az egyenességet képviselem a stábbal szemben is. Csak a magam helyzetét kockáztatom, attól a többiek még ott maradnak, ha én távozom. Persze megértem, hogy egy produkció pénzt hoz a csatornának, és ebből következnek olyan szabályok, amelyeket nem lehet áthágni, de amikor már ízlésbeli, erkölcsi, morális kérdések vetődnek fel, vagy manipulatív, hierarchikus a hozzáállás, akkor vitába szállok az illetékesekkel. A TV2-től való eljövetelemnek nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Van egy műsor, amit nem vállaltam. Nem kell mindent örökké csinálni, lehet, hogy lesz, amit meg igen.

– Nem fog hiányozni a pénz?

– Csínján kell bánni ezzel a kérdéssel. Senki ne gondolja azt, hogy hatalmas gázsikat adnak. Amennyit rajtunk, „celebeken” keres egy kereskedelmi tévé, ahhoz képest csak a töredékét kapjuk. Jó esetben keresünk annyit, mint tíz évvel ezelőtt. Nem az elégedetlenség beszél belőlem, tisztában vagyok azzal, mennyi a fizetése a hazai értelmiségnek. Csakhogy mi a kirakatban állunk, ami egy csomó hátránnyal jár. Talán nem kell mondanom, mit jelent az internet korában ismert embernek lenni. Még azt is el kell viselnünk, hogy a magánéletünkben turkálnak.

– Hajós András változott az évek során?

– Bizonyos szempontból nem. Néha tizenkét évesnek érzem magam. Más tekintetben meg tapasztaltabb lettem. Mai napig lelkesen megyek be a stúdióba, mert tudom, hogy elmondhatom, ami nekem és a nézőknek is fontos. Örülök annak, hogy azok közé tartozom, akik ezt megtehetik.

– Mások mit gondolhatnak önről?

– Remélem, nem vagyok már annyira érdekes, mint korábban, de azért még mindig „tényezőnek” tartanak. Lehet ennek egy anatómiája, amit meg kellett szoknom. Hogy miféle figyelem hárul felém idehaza, azt akkor érzem igazán, ha külföldön tartózkodom, ott ugyanis nem ismernek. Régóta nem egóból dolgozom már. Kigyógyultam belőle. Azt szeretem, hogy az elkészült műsorom dobozban marad. Ezt persze sokan viccnek veszik, pedig a bennem lévő félsz miatt komolyan gondolom. Októberben műsorvezetőként debütálok a Comedy Central csatornán. A Készhelyzet című produkció saját stand-uppal indul, majd beavatott színészek hozzák vicces szituációkba a semmit nem sejtő vendégeket, köztük ismert művészeket, képernyősöket.

– Milyen elfoglaltságai vannak a televíziózáson kívül?

– Szeretek fellépni céges rendezvényeken. Stand-up műsorommal is sokat haknizom. Ez a szó számomra nem derogáló, mert ahol közönség van, azt nem tekintem hakninak. Ha egy dúsgazdag arab sejk előtt kellene egyes-egyedül mórikálnom magam, azt akkor sem vállalnám, ha csillagászati összegeket ajánlana. Mint ahogyan esküvőre, szülinapi mulatságra, gazdag ember kerti partijára sem tudnának elcsábítani. Azt sem bírnám elviselni, ha szánalomból hívnának. Hogy mivel foglalkozom még? Produceri megkeresésre filmforgatókönyvet írok. Most visz a lendület. Nem úgy a könyvemnél, amit félbehagytam, mert rájöttem, hogy nem jó. Megengedhetem magamnak, hogy hallgassak a szervezetemre. Ha elfárad valami, azt nem erőltetem. Sok pénzt hagytam már így az asztalon. Amennyiben mások is hasonlóan így tennének, sokkal színvonalasabb dolgok kerülnének elénk.

– Több mindent csinál egyszerre, és mindig más-más erősödik fel?

– Nem ennyire tudatos. Képes vagyok bepánikolni, ha nincs pénzem. Nem tartozom azok közé, akik kirúgás esetén vígan kacagnak a világra, mert a zsíros végkielégítésükből ellesznek egy ideig. Nagyon vonzó a szabadság, mindazonáltal a bizonytalanság idegesítő. És hányan járunk ezen az úton! Húszéves voltam a rendszerváltáskor. Addig azt hittük a barátaimmal, nekünk is olyan lesz az életünk, mint a szüleinké. Bemegyünk reggel a hivatalba, lehúzzuk a nyolc órát, szombaton meg a kommunista műszakot – és nyögjük az OTP-hitelt. Bocsánat, mi akartuk, hogy ne így legyen. Egyeseknek márkás cuccok kellettek, másoknak pedig szabad gondolkodás. Most fizetjük meg az árát. Nekem nincs vele bajom, mert otthon világosan megmondták, hogy a szocializmus undorító, a kapitalizmus borzalmas. Csak azokat sajnálom, akiket gyanútlanul átvertek.

– Belegondol néha, hogy mit hozhat a jövő?

– Nem. Ha kell, akkor a nyugdíjas szüleim még most is támogatnak. Saját bevallásuk szerint ma nem tudnának talpon maradni, hiszen ők egy másik világban szocializálódtak, amikor valamiféle biztonságérzetük volt az embereknek. Ezzel szemben most extra adag teljesítménnyel és stresszel kell fizetni a karrierért. Lehet persze, hogy negyven- ötven évvel ezelőtt is ment volna, de ahhoz egyszerkétszer Aczél Györggyel kellett volna vacsorázni.

– Ennyi idősen nem ciki a szülőkre támaszkodni?

– Szerintem ma kevesen tudják átvészelni a „családbank” nélkül. Szabadúszóként nincs tervezhető bevételem, ráadásul a körbetartozások, a hosszú fizetési határidők miatt könnyű megcsúszni. Elszámoltam magam, a rezsit meg be kellett fizetni. Én is azt kérdeztem apámtól, hogy nem ciki-e kölcsönkérni. Megnyugtatott, hogy annak idején ők is kaptak segítséget, éppenséggel egy vidéki rokon által küldött kacsa vagy a nagymama borítékba dugott százasa formájában. Majd én is adok a lányomnak és a fiamnak.

– Lesz miből?

– A gyerekekért bármiről képes vagyok lemondani. Imádom a hitellel megterhelt lakásomat, de ha a lányomat holnap felvennék egy külföldi egyetemre és támogatnom kellene, minden további nélkül megválnék tőle. A gyereknek adni a legjobb! Egyébként ezzel apám is így lehetett, mivel később megkérdezte, nem akarok-e megint kölcsönkérni.

– Milyen most a közérzete?

– Lehet utálni a rendszert, amiben élünk, de ha a történelmet nézzük, az soha nem az igazságosságról és a békéről szól. Nem az ország vezetése vagy gazdasági helyzete miatt sírok, hanem azért, mert az emberek hagyják, hogy egymás ellen fordítsák őket. Pedig nekünk, állampolgároknak volna lehetőségünk az összefogásra, sokkal jobbá tudnánk tenni a mindennapjainkat, ha elhinnénk, hogy a megosztottság sehová sem vezet. Talán a képernyős jelenlétemmel jogot formálhatok arra, hogy amit éppenséggel ebben az interjúban megfogalmazok, arra odafigyeljenek az emberek és másoknak is továbbadják. Tudom, nem változtathatom meg a világot, de legalább legyen pár olyan gondolat, amiben igazat adnak nekem.