Hogy lett kövér tyúk a sasból?

Barkácsolni tilos!   

Elöljáróban érdemes pontosítani, mit nevezünk címernek: azokat a pajzson viselt, meghatározott szabályok szerint megszerkesztett színes jelvényeket, melyeket egy család, intézmény vagy testület a maga azonosítására örökletes, állandó jelleggel használ – fogalmazza meg a definíciót Szegedi László heraldikus. A címer jelképeit – az úgynevezett címerábrákat – pajzson viselik, és szigorú heraldikai – vagyis címertani – szabályok szerint szerkesztik meg. Így csak néhány színt, pontosabban borítást lehet használni rajtuk; ezek lehetnek fémek (arany és ezüst), színek (vörös, kék, zöld, fekete), valamint prémek (evet, hermelin stb.). Ám az sem mindegy, hogy e borításokat miképpen alkalmazzuk: színre színt és fémre fémet például nem lehet helyezni. Ennek a lovagkorban roppant praktikus okai voltak: egy ezüst (fehér) alapon arany (sárga) sávot (a heraldika nyelvén pólyát) viselő pajzsról a csata hevében nagyobb távolságból nehezen ismerhették volna fel a címer viselőjét, ami akár végzetes következményekkel is járhatott – magyarázza a szakértő. Egy család vagy település akár a történelem évszázadain keresztül is a magáénak mondhatta a címerét, ezért annak megjelenésében és tartalmában úgy kellett festenie, hogy büszkén vállalhassák. Számos címerben éppen ezért jelenik meg az oroszlán, hirdetve, hogy tulajdonosai éppoly erősek és bátrak, mint az állatok királya. A heraldika tudománya a XII. század elején jött létre, és szabályai napjainkig érvényesek. Aki ezeket nem ismeri, nem lesz képes szabályos és esztétikus címereket alkotni. Szakember tanácsai nélkül ezért semmi esetre se fogjunk címerbarkácsoláshoz – javasolja a heraldikus. 

Akiket kigúnyoltak 

Ám nem elég, ha egy címer heraldikailag helytálló, azt viselőiknek is a sajátjukénak kell érezniük. Persze előfordul, hogy a riválisok miatt a visszájára fordul az igyekezet. Jó példa erre Bern címere, melyben a medvét hangsúlyos vörös nemi szervvel ábrázolják, mert a középkorban a medve szimbol ikáján keresztül akarták kifejezni a város gazdagságát, hatalmát a szomszédos települések felé. A magyar Sánkfalvy család is 1489-ben bizonyára a gúnyolódások miatt cserélte le 1455-ös, majmot tartalmazó korábbi címerét. A németek a Bundestagban látható,  1953-ban félrestilizált sast „kövér tyúknak” gúnyolják. A cél a korábbi militarizmus, a sas harciasságának háttérbe szorítása volt, ám a jelkép komikussá lett, az emberek nem érzik a magukénak.  

Melléfogások helyett   

– Száz magyar községnek még nincs címere, ezek megtervezésekor majd figyelembe kell venni a helyi hagyományokat. Jó esetben rendelkezésünkre állnak a régi pecséttani források, átvehetjük a jelképeket a település korábbi földesura címeréből, a közéleti, termelési, természeti viszonyokból – mesél munkájáról a szakértő. Lesz mit korrigálni: számos település címerében figyelmen kívül hagyták a heraldika szabályait. Több település címere is nagyon nagyon gyenge rajzkészségről árulkodik.    

Korona helyett sarló és kalapács   

A szocializmus vallás-, nemes- és polgárellenes ideológiája közepette a címerekből eltűntek a vallási jelképek (keresztek, szentábrázolások stb.) és a feudális szimbólumok (koronák, tornasisakok stb.), ezeket szocialista jelképekkel váltották fel (vörös csillag, fogaskerekek, sarló és kalapács stb.). Az ideológiai harc tehát a jelképek terén is folyt. A heraldikát úri tudománynak bélyegezték, ezért majdnem a korszak végéig nem is működhettek a címertan egyetemi, egyesületi, publikációs intézményei, ami a magyar címertan fejlődését mindmáig kihatóan visszavetette.  

Kifelé a gödörből  

Sajnos a magyar heraldika mélypontját még ma sem tudtuk teljesen meghaladni. 2007 óta, amikor megszüntették a Képző- és Iparművészeti Lektorátust, nincs olyan kormányszerv valamelyik minisztériumban, ahol képzett heraldikusok felügyelnék a címeralkotást, aminek elsődleges célja az egységes magyar heraldikai rendszer kialakítása lenne; s amelynek joga volna tanácsot adni, új címereket, zászlókat és más jelképeket létrehozni, jóváhagyni, felügyelni. Míg a rendszerváltás előtt a címerekről a helyi párttitkárok döntöttek, ma jobb esetben művészekre bízzák a megtervezésüket. Az alkotások azonban sokszor éppoly furcsák, mint a szocializmus idején. – Továbbra is hiányzik az átfogó heraldikai enciklopédia, most éppen egy ilyen kézikönyvön dolgozom – mondja Szegedi László, aki szerint az olyan ország, amelyik nem törődik a saját állami és önkormányzati jelképeivel, a címerfabrikálók garázdálkodásának áldozatává válik, és előbb vagy utóbb csak „kövér tyúkokat” lesz képes kitermelni magából.