Mesebeli történetek - Szaloncukor is voltam

Egy angyallal több van az égen, egy csillaggal több ragyog – hallatszik a dal a színpadról. „Mindjárt bemegyek elénekelni egy dalt, mint néhai börtöntöltelék, fő sütőmester, de addig ráérek” – mondja Baráth Zoltán, akit színészként és rendezőként is ismernek Egerben. Idén lett nagykorú a „szerelemgyermeke”, a Babszem Jankó Gyermekszínház. A kis magántársulat tagjai mesehősökhöz illő elszántsággal küzdenek a létezésért, úgy tartanak évente 4 új bemutatót, hogy az utóbbi időben sem az államtól, sem a várostól nem kaptak rendszeres támogatást. A téli szünetben sokan eljutnak egy-egy gyermekelőadásra.

– A múltkor azzal jött oda hozzám egy huszonéves fiatalember, hogy emlékszik rám óvodás korából. Látott egy műsorban, szaloncukor voltam. A gyermekszínház elismerése sem szakmailag, sem anyagilag nem mérhető a felnőttprodukciókéhoz. Sokan nem értik, miért jó nekem, hogy Micimackó bőrébe bújok, és a mai napig kapok neki címzett leveleket. Bizonygatni kell, hogy amit csinálunk, annak van értéke, és számunkra ez szívbéli kérdés – meséli Zoltán, akit számos óvodában és iskolában felismernek már hasonló okokból. Csaknem két évtizede, a Gárdonyi Géza Színház tagjaiból verbuválódott a kis társulatuk, s bár azóta megváltak a kőszínháztól, akadnak közös produkcióik. Legutóbb például a Hókirálynőt mutatták be Baráth Zoltán rendezésében. A népszerűség néha vicces jeleneteket produkál. Megesett, hogy a tar koponyával megáldott színész a strandon áztatta magát a medencében, amikor odament hozzá egy kisfiú, és megkérdezte: „Ismered azt a mesét, hogy Forró vizet a kopaszra? Ha igen, akkor leöntelek!”

– Igazi színházi család vagyunk, a feleségem, Klepács Andrea is a Babszem Jankó tagja. A gyerekeink úgy nőttek fel, hogy mi mindig akkor dolgoztunk, amikor más „rendes” szülő otthon pihent. Néha persze a hivatásunk előnyeit is élvezték. Amikor a lányunk kicsi volt, úgy fürdött, hogy egy tucat játék macska sorakozott a kád szélén, és én mindegyiket más hangon szólaltattam meg. Ha már nagyon untam ezt, akkor eljátszottam, hogy valamelyiknek fáj a torka, és berekedt – mondja.

– Nálunk nemcsak a darabválasztásra kell ügyelni, de arra is, hogy ne sötétítsük el rögtön a nézőteret, nehogy a kicsik megijedjenek. A Palacsintás királyban például direkt halkabbra vettük az ágyúdörgést, nehogy megriadjanak – magyarázza. Babszem Jankóék azt is megteszik, hogy másik előadásra invitálják meg azt a gyerkőcöt, aki valamelyik darabjukat unta vagy nem tudta végigülni. A társulat alapítója ezért azt javasolja a szülőknek, hogy előzőleg tájékozódjanak, és csak olyan darabra vigyék el a kicsiket, ami tényleg nekik való. Nem mindegy ugyanis, hogyan sikerül egy óvodás vagy kisiskolás első találkozása a nagybetűs Színházzal. Az alkotók olykor felnőtteknek szóló helyzetkomikumot vagy nyelvi poént is elrejtenek az előadásaikban, hogy a szülők és a pedagógusok is jól szórakozzanak.

– A gyerekeknek nehezebb játszani, mert bennük még nincs sznobizmus. Ha unatkoznak, akkor mocorognak vagy akár ki is mennek. A nyári játékok idején székeken sem kell feszengeniük, mert megengedjük, hogy plédekre heveredjenek le a szüleik lábához. Újabban már a kicsik is túlterheltek, annyi feladat és feszültség zúdul rájuk. Az érzelmek és a líra mellett humorral próbáljuk ezt oldani. Nem szeretem, ha a tanító néni megkérdezi az előadás után, hogy mi volt a mese tanulsága. Ezt inkább érezni kell, és néha csodálatos rajzokban adják vissza a gyerekek azt az élményt, ami a színházban éri őket.