Mint egy görög tragédia

2006-ban az egész országot megrázta az értelmetlen szörnyűség, ami Szögi Lajos tanárral történt. A férfi két lányával hajtott keresztül a településen, amikor úgy tűnt, hogy elütött egy cigány kislányt. A gyermeknek semmi baja nem esett, de felbőszült rokonai kirángatták a tanárt az autóból, és két kislányának szeme láttára agyonverték.

A másik történet kevésbé közismert. Az író idős szülei rablógyilkosság áldozatai lettek: édesanyja fejét baltával széthasították, édesapja hosszú kóma után halt bele sérüléseibe. Borzalmas végük depresszióba taszította fiukat, a kiváló írót, aki aztán maga vetett véget életének.

De előbb még megírta ezt a drámát, amelybe belefonta a holokauszt tragédiáját is. Az itt egykor virágzó haszid zsidó kultúra, a híres olaszliszkai csodarabbi nyomát keresi egy elszakadt hitsorsos – nem találja, megsemmisült. Amúgy ezt a vonalat nem nagyon sikerült összevezetni a másikkal, s talán ez a darab egyetlen komoly gyengesége. Mert különben súlyos mai igazságok hangzanak el, még akkor is hatnak, ha olykor didaktikusak.

Mint egy görög tragédia: versben beszélnek, női kar mondja ki az ítéleteket, mindenki a végzete felé tart. Kiváló kettős szerepében Fekete Ernő, aki egyszer a töprengő, szenvedő író, aki megszánja a gyilkosokat is, mert látja sorsuk kiúttalanságát. És ő a lelkes, idealista tanárember is, a jó és megértő férfi és édesapa, akinél vétlenebb áldozatot elképzelni is nehéz. Az előadás legjobbja pedig a fiatal Tasnádi Bence, a gyilkos suhanc szerepében. Egyszerre félelmetes és szánnivaló.

És mégsem születik nagy színházi katarzis ebből a tisztességes, jól megírt, jól megrendezett és jól eljátszott darabból – vajon miért? Mert minden tanulságát jól ismerjük, mert újat nem mondott a magyar– roma együttélés problémáiról. Csak azt, amit mindenki tud – de nem tesz ellene senki.