Jó szó jár a kolbászhoz

E kis szabolcsi település főutcáján található Bedő-féle húsbolt előtt gyakran látni idegen autót is parkolni, az ott kapható sajt, hurka, tepertő ugyanis valódi otthoni ízeket őriz. Sokan azonban nem is igazán a remek falatokért térnek be oda, hanem az ott hallható szavakért, történetekért.

Bedő Józsefnek ugyanis majd’ mindenkihez van egy jó szava, s ha nincsenek sokan, egy-egy története is. Van miből merítenie. Vagy tizenöt évet húzott le külföldi húsüzemekben, s megjárta a mennyet és a poklot.

Egy hét eleji napon, délelőtt tíz óra tájt beszélgetünk vele, amikor a szokottnál sokkal kisebb a forgalom, így van ideje mesélni, nekünk meg nézelődni.

A boltba lépve az embernek nem is a húsdarabokon, oldalszalonnákon akad meg a tekintete, hanem a dekoráción. A mestergerendákon mindenféle öreg háztartási eszközök, lábosok, köcsögök, vasalók, lámpák, a falakon pedig körben egy igazi alföldi idill: gémeskút, itatóvályú, pásztorkutya, legelésző gulya. Egy környékbeli festő műve.

– Sokáig jól kerestem külföldön, de a szívem mindig hazahúzott – ad magyarázatot a szokatlan dekorációra vendéglátónk, aki, bármily furcsán is hangzik, de már ötéves korában hentesnek készült. – Disznóölést játszottam a húgommal mindig. Szegény már nagyon unta, hogy a szekrénybe kellett elbújnia, s engednie kellett, hogy kiráncigáljam onnan. Mégis, mikor beiratkoztam a nyíregyházi élelmiszer-ipari szakiskolába, hetekig sírtam, mert nem gondoltam, hogy ilyen kemény foglalatosság a henteskedés. Később aztán megszerette a szakmát, s nagyon hamar belekóstolt a maszekoskodásba.

Pár év állami meg szövetkezeti elfoglaltság után kibérelt a szülőfalujában egy kis húsboltot. Sok pénzük persze nem volt, húszezer forint állt a rendelkezésükre, hogy elindítsák feleségével a vállalkozást. A húszezerből vettek egy gázpalackot, egy késkészletet meg egy kétmázsás hízót, amit kimértek, a maradékot pedig feldolgozták. Nagyon jól indultak. Két hónap után már tudtak venni egy használt Wartburgot, fejlesztettek, bővítettek, de hamarosan beütött a krach. Illetve nem a krach, hanem a multiőrület – már a pátrohaiak is a nagy bevásárlóközpontokban szerezték be a tarját, a hurkát, a lapockát. Ők meg egyik napról a másikra csődbe jutottak. Akkor vette nyakába a nagyvilágot Bedő József. Németország, Ausztria, Olaszország, aztán megint Németország… volt jó is meg rossz is benne.

– A kiszolgáltatottság volt a legrosszabb – mondja. – Nem is a külföldi üzemtulajdonosokkal volt a baj, bár sok azok közül is megérte a pénzét, hanem a magyar munkaközvetítőkkel. Akik ott csapták be az embert, ahol csak tudták. Nekem is több százezer forintommal tartoznak, de nem éri meg pereskedni velük, mert évekbe telne az igazam bebizonyítása. A család hiányát is lehetetlen megszokni. Így, utólag visszagondolva, én is nagyon fájlalom azokat az időket, amikor hónapokig nem láthattam a három gyermekünket, de hát kellett a pénz, meg a távolság miatt se lehetett hetente hazalátogatni.

Most itthon van már jó ideje, s ha messze nem is keres annyit, mint odakint – de messze nem is költ annyit. Úgy látja, a multiőrület is lanyhul, a szabolcsi ember is rájön arra, hogy a hazai termék legalább olyan jó, mint a külföldi. A vevőköre ennek ellenére csak lassan-lassan bővül, talán ezért is fordul meg mind gyakrabban a fejében a gondolat, hogy nem kellene-e még egy kis időt megint külföldön dolgoznia. De azért apja szavait is a fejében tartja: „Fiam! Ha itthon nem tudsz megélni, máshol sem!”