Az én képernyőm: Csehov, a híres költő

Háttértévézek. Gyerekhang: – Csókolom, Müllerné! – felkapom a fejem. Hát egy tizenkét éves fiú köszön így iskolája középkorú igazgatónőjének. Annyira idétlen! Mint mindig, amikor a Fraut próbálják a szinkronban magyarítani. – Guten Tag, Frau Müller! – hangzik nyilvánvalóan az eredeti németben. Ezt pedig, ugyanazon az udvariassági szinten, magyarul így kellene: – Jó napot kívánok, Müllerné asszony! – no de, ugye, ez milyen hosszú, meg kicsit kimódoltan szól egy kisfiú szájából.

Ország-világUjlaki Ágnes2016. 02. 22. hétfő2016. 02. 22.
Az én képernyőm: Csehov, a híres költő

De nem egy németéből! Ők még ma is formálisabbak, merevebbek a hétköznapi nexusban is, mint mi. Akár harminc éve egy szobában dolgozó munkatársak képesek Fraunak és Herrnek szólítani egymást. Ez olyan, mintha én Dulai úrnak szólítanám két asztallal arrébb ülő, ezer éve kollégámat, ő meg engem Kristófné asszonynak. De ha szinkronizálnának minket, akkor a fentiek alapján én továbbra is úrnak szólítanám őt, ő meg engem csak per Kristófnénak. Hát…

Egyszerűbb volt egykoron, ha már úgy vesszük. Elvtársak és elvtársnők – hol itt a probléma? Igaz, látni kellett volna az egyházi méltóság képét, amikor a parlamenti fogadáson püspök elvtársnak szólította egy miniszter, akinek nemigen volt gyerekszobája. Ilyen apró gikszerektől eltekintve mégiscsak könnyebb volt kiigazodni. De ez csak egy probléma a szinkronizálási munkában. A tévében ma már gyakorlatilag mindent szinkronizálnak. A nyelvtanulás apostolai ellenzik is ezt, de nincs igazuk: nem lehet a nézőtől azt kívánni, hogy szemet erőltetve, hunyorogva próbálja kisilabizálni egy film párbeszédeit.

Gyors munkánál, riportnál, dokumentumfilmnél elég a magyar szöveg rámondása a lehalkított idegen nyelvűre. De játékfilmnél ez már színészi teljesítményt kíván. A '90-es évek elején, amikor hirtelen elárasztották a tévét a nyugati sorozatok, filmek, kezdetben azt hitték, hogy bárki adhatja a szinkront. Szörnyűségek születtek. A rossz szinkron lehúzhatja a filmet, a jó pedig sok pluszt adhat hozzá. Az elsőre példa lehet a Jó barátok, ahol az eltúlzott, parodisztikus magyar hangjuk idiótákat csinált a női szereplőkből. Jó példa viszont a Flintstone család, ahol a magyar változat nagyságrendekkel jobb az eredetinél. Igaz, ehhez kellett a négy főszereplőnek a kiváló magyar színészek által adományozott hangja a zseniális Romhányi-szöveg mellett. Ez is bizonyítja, hogy nem árt, ha jó színészek kölcsönzik hangjukat a külföldi színészeknek, pláne sztároknak. Ha meg beválnak, ragaszkodni kell hozzájuk. Woody Allen Kern András, Bruce Willis Dörner György, Gerard Depardieu Helyei László, Kevin Costner Szakácsi Sándor, Al Pacino Végvári Tamás hangja nélkül nem az lenne számunkra, aki. A nőknél nincs ekkora kizárólagosság, de azért például ha Bridget Jones nem Udvaros Dorottya hangján szólalna meg, talán nem is lennénk rá kíváncsiak… Bár elcsépelni is tudnak: Gesztesi Károly egymillió filmben dörmögött már, mindig ugyanúgy…

A szereplők kiválasztása, a rendezés, a szövegírás – mind sarkalatos része a szinkronmunkának. Az utóbbi talán a legnehezebb, hogy hangtanilag, tartalmilag, időtartamban lefedje az eredetit. Utóbbiban is vannak nagy melléfogások. A szereplő szája csukott, de a hangja még szól – és ez nem elcsúszás, hanem a rendező úgy vélte, még belefér egy afféle dünnyögésnek. Tartalmilag pedig a manapság oly gyakori helyi szleng, az idegennek nemigen érthető humor, az adott kultúrára jellemző utalások jelentenek nehéz feladatokat. Aztán néha a műveltség is hibádzik: „Csehov, a híres költő”, „A zene hangja című musical”, „Meghal a hattyú” című balett szám…

A sok tévécsatornán futó számtalan film és sorozat rengeteg szinkronmunkát kíván. Akkor oldják meg jól a feladatot, ha észre sem vesszük, hogy a külföldi színészek nem anyanyelvükön beszélnek a képernyőn. Ez azért nem napi élmény, de amikor mégis sikerül, akkor nagyobb az élvezet.

Ezek is érdekelhetnek