'Nem bűnözők, csak éppen olyan ügyeskedő emberek... a fiunk pedig átvette apósa értékrendjét'

Kedves Ágnes!
Előrebocsátom, hogy jól tudom, a problémám nem olyan, amit egy nálam bölcsebb agyból kipattanó ötlet megoldhat… De mégis, hátha tud olyan szempontot adni, amire én még nem gondoltam. Higgye el, nem vagyok olyan fiús anya, aki alapból utálja a menyét. Sőt kifejezetten szerettem azt a fiatal lányt, akit a fiam tíz évvel ezelőtt elhozott bemutatni hozzánk, majd egy évvel később el is vett feleségül. Évike csinos, értelmes, kedves, házias lány volt, s még ma is áll rá mindez. De mégis úgy érzem, nem ezt a lányt kellett volna elvennie a fiamnak és nem ebbe a családba benősülnie. Ugye, milyen régimódi kifejezés? Sajnos illik az esetünkre. Mert ez a család teljesen beszippantotta a fiamat! S ez nemcsak féltékenységből bánt – bár nem tagadom, némileg úgy is –, hanem mert nagyon különbözik a két família egymástól. Világ- és politikai nézetben, anyagi helyzetben, műveltségben, egyáltalán, a teljes értékrendben. A menyem szülei igen jómódúak, de gyanítjuk, nem teljesen tiszta úton lettek azok. Nem bűnözők, csak éppen olyan ügyeskedő emberek, akik tudják, kivel érdemes kapcsolatokat ápolni, hol találhatók a kiskapuk, miként kell kihasználni másokat. Mi tisztes egyszerűségben élő, harmadik generációs pedagóguscsalád vagyunk. A fiam szintén tanári diplomát szerzett az egyetemen, volt tehetsége a tanításhoz, jó hírű gimnáziumban kapott állást. De pár év után az apósa rábeszélte, hogy inkább szálljon be az ő vállalkozásába. Ezt szomorúan vettük tudomásul, mert nem szorultak volna rá: Évi a szüleitől lakást kapott, Gábor autót vitt a házasságba, nem volt adósságuk. De a fiatalok többre vágytak: utazásokra, villára, nyaralóra. Mostanra mindez majdnem teljesült. Persze örülnénk neki, hiszen ki ne akarná, hogy a gyereke jól éljen. Csak az a baj, hogy a fiunk teljesen átvette az apósa értékrendjét. Még szeret minket, de már egy közös gondolatunk sincsen…
Üdvözlettel: Zsuzsa

Kedves Zsuzsa!
Megértem a szomorúságát, bizonyos mértékben indokoltnak is látom. Ezzel együtt mégis csak azt tudom mondani, hogy felnőtt gyerekünket már nem tudjuk nevelni. Vagy kitart a gyerekkorban kapott muníció, vagy nem. Veszekedni vagy akár „lamentálni” nem szabad, csak árthatunk vele. Ne vitázzanak, ne kritizálják, ne akarják visszatéríteni, de tartsanak ki saját felfogásuk, értékrendjük mellett. S bánjanak vele – és a menyükkel is – továbbra is szeretettel, kedvesen. Amíg a szeretet kölcsönösen megvan, semmi sincs veszve. A többiben pedig csupán reménykedni lehet: abban is, hogy a családjuk csendes példája mégsem veszítette el örökre a vonzerejét.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes