Az én képernyőm: Seb Korea lelkén

Japán ősi, kifinomult kultúráját ismerve szinte hihetetlen, hogy mit művelt a hadserege a megszállt országokban. A katonák elképesztő kegyetlenkedéseiről számos cikk, könyv, film szól, dokumentum és művészi alkotás egyaránt. Egyszerűen nem tekintették embereknek Délkelet-Ázsia többi népét, a nőket pedig még az állatnál is kevesebbnek. Koreából, Malajziából, Dél-Kínából, a Fülöp-szigetekről 200 ezer fiatal nőt hurcoltak el az otthonából, katonai bordélyokba kényszerítve őket, ahol a harcokban megfáradt japán katonák részére kellett – keleties ködösítő szóhasználattal – „kényelmi szolgáltatást, vigaszt nyújtaniuk”. A 12–14 éves gyereklányoknak kötelező volt hetente akár száz katonát is kiszolgálniuk. A „vendég” megverhette, megkínozhatta vagy meg is ölhette őket, ha éppen úgy hozta a kedve, hiszen könnyen pótolható fogyóeszköznek számítottak csupán. A többségük nem is élte túl ezeket az éveket, lemészárolták őket, rengetegen lettek öngyilkosok. Akik megmaradtak, soha nem szabadulhattak a szégyen és a megalázottság érzésétől. Sokukat nem fogadta vissza a családja, sorsuk a számkivetettség lett. Másoknak pedig egész életükben titkolniuk kellett a múltat. A hallgatás évtizedekig tartott.

Az elhurcolt nők többsége koreai volt. Egyszer csak, húszhuszonöt évvel a háború után, 230-an összeálltak, megszólaltak, felvállalták a nyilvánosságot. A kormány kiállt mellettük.

Dél-Korea anyagi kárpótlást követelt Japántól az áldozatok számára, s mindenekelőtt bocsánatkérést. A szigetország évtizedekig ellenállt, önkéntes ajánlkozóknak hazudva az elhurcolt nőket, még a számukat is vitatták. Ez Szöulban hatalmas felháborodást keltett, évtizedekre megterhelte a két ország viszonyát.

A későbbi japán kormányok az előző generációkra hárították a felelősséget, mondván: a mai országnak semmi köze a régi bűnökhöz. 1996-ban történt formális bocsánatkérés, de kárpótlási pénzt csak egy magánalap ajánlott fel, nem a kormány. Nem is fogadták el az áldozatok.

Koreában ma együttérzés és megbecsülés övezi a még élő 44 idős nőt, egy terápiás otthonban látják el őket. Szöul nem engedett, állandóan ébren tartották az emlékezést. Kihívóan a japán nagykövetség mellett állítottak fel egy emlékművet, és az Egyesült Államokban élő koreai közösségek is különböző szobrokkal tisztelegtek a női áldozatok előtt. Mindezt sok japán politikus személyes sértésnek vette, különösen a nacionalista, szélsőjobboldali pártok képviselői tettek sértő és arrogáns kijelentéseket.

Most azonban úgy tűnik, végre kibékül a két ország. December utolsó napjaiban megállapodás született a „valódi” bocsánatkérésről és a jelentős kártérítésről. A dél-koreai fél ezek után nemcsak azt vállalta, hogy lezártnak tekinti a két ország viszonyát régóta mérgező ügyet, hanem azt is, hogy elbontatja a szöuli japán nagykövetség elé a tiltakozók által 2011-ben emelt szobrot, amely egy szexrabszolgát ábrázolt.

A BBC riportfilmje egy játékfilm szöuli bemutatásáról szól: fiatal alkotók munkája a történtekről. Már az első héten másfél millióan nézték meg. Ez is mutatja, hogy minden jóvátétel ellenére e tragédia még mindig élő seb a koreaiak lelkén. Amit majd csak az idő fog begyógyítani. Talán.