Jó azt mondani, hogy ezt mi, magyarok csináltuk – Koltai Lajos a Saul fia Oscar-sikeréről

– Mit hozhat a Saul fia Oscar-díja a magyar filmgyártásnak?

– Lehet, hogy semmit. Az alkotóknak viszont biztosan sok mindent, népszerűek lesznek, rengeteg ajánlatot fognak kapni. Nekünk, magyaroknak is jól jön, mert büszkék lehetünk rájuk.

– Meglepte, hogy az alkotás megnyerte a legjobb külföldi filmnek járó szobrot?

– Nem, nagyon örültem! Nemes Jeles Lászlóék ott vannak, ahol lenniük kell, de az is igaz, hogy nem mindig érvényesül a papírforma. Velem az történt, hogy 2001-ben a Maléna című filmmel ott ültem az Oscar-díjátadón a legjobb operatőr kategória jelöltjeként, és az jött mindenki felől, hogy nem nyerheti más. Mégsem engem hívtak a színpadra.

– De ha mindenki biztosra vette, akkor mi történt?

– A Malénának csak két jelöltje volt: zeneszerzője, Ennio Morricone ötödször került a legjobb ötbe, én először, így kihátráltak mögülünk a forgalmazók. Szabó István fogalmazta meg remekül: a Bizalomnál és a Redl ezredesnél is úgy érezte, felé fújt a szél, a haját már el is érte, de mégis más nevet mondtak be.

– És olyankor összedől világ?

– Néhány percre igen. Szörnyű érzés. Az óceánjáró zongorista legendájánál is hasonló történt: rajongtak körülöttünk, de a forgalmazótól mindenkit leváltottak, eltűntek. Majd megjelent egy fiatal csapat, nem is nagyon értettek a szakmához, de átvették az irányítást. Kétszer is átvágatták a filmet Tornatoréval, a rendezővel, aki ezt nagyon zokon vette, de megtette, majd annyira összevesztek, hogy a filmet ignorálták, nem engedték egyik fesztiválra sem. Felhívtam amerikai barátaimat, hogy ott áll az a film, amelyikről évek óta meséltem, és nem lehet megnézni sehol, kértem, segítsenek. De olyan erős volt a bojkott, hogy nem sikerült.

– Kinek, minek kell megfelelni ahhoz, hogy egy film eljusson az Oscar-díjig?

– A legjobb öt közé kerülni csak szakmaiság kérdése. Ugyanis addig csupán a szakma képviselői szavaznak, különböző szekciókban, én az operatőrök brancsához tartozom. A legjobb öt után viszont a majdnem hétezer tagú amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia minden tagja voksol. Tehát olyanok is, akik nem is látták a filmet.

– Mennyi ebben a politika, a pénz, illetve a kapcsolat?

– Az ügynökségek és a forgalmazók próbálják a megfelelő helyekre eljuttatni az adott filmet, hogy minél több akadémiai tag lássa, és minél többen beszéljenek róla. Dollármilliók mennek el marketingre. De egy ponton túl nem tudsz mit csinálni: hétezer embert nem lehet befolyásolni, megvenni.

– Változik az évek során az Oscar-esélyes filmek szemlélete?

– Jó jel, hogy minden évben feltűnik egy ember közeli film, egyszerű történet, kevés pénzből készítve, jó színészekkel. Ezeket az erős filmeket nevezem embermeséknek. Ezeket szeretem, és egyre inkább felfigyel rájuk a világ.

– Miért éppen az Oscar-díj a legrangosabb? Mitől tud többet, mint mondjuk Cannes?

– Cannes nagyon naggyá nőtt, az amerikaiak beköltöznek olyankor a városba, olyan fontos nekik. A cannes-i pozitív visszhang és a díjak hozták meg a Saul fia ilyen erős amerikai fogadtatását is. Mégis az Oscar a legelérhetetlenebb, a legnagyobb dolog. És ott kiderül, mennyire tisztelik egymást a kollégák. Azt sosem éreztem másutt, amit ott ülve: a szívem a fejem tetején dobogott, hallottam a dobbanásait. Ültem Cannes-ban is, de az más, mert ott szólnak, hogy nyerni fogsz valamit. Az Oscarra várva mindenki gyerekké változik.

– Tényleg nem lehet tudni, hogy ki nyer?

– Nem. Évek óta ugyanannál a két ügyvédnél vannak a táskák, és ők adják a díjat bejelentők kezébe a borítékokat. Tőlük nem jön ki információ.

– Ön kire szavazott idén?

– A Sicario operatőrére, akit több mint tizedszerre jelöltek. Egyébként már ketten Oscar-díjasok azok közül, akik anno nekem dolgoztak amerikai filmekben.

– Hogyan emlékszik az első hollywoodi kalandjaira?

– 1981–82-ben a Megáll az idő kapcsán jártam kint. Nem is beszéltem még akkor angolul, Magyar Dezső főiskolai osztálytársam fordított. Tele volt minden Gothár Péter és az én fotómmal, interjúkkal. Elvittek az akkor készülő Star Wars Top Secret termébe is, Oscar- esélyesként körbehurcoltak az egész városon. A Megáll az idővel a Szárnyas fejvadász és az Attenborough rendezte Gandhi között szerepeltünk, és megnyertük a New York-i kritikusok díját, ahogyan a Saul fia is.

– És egyszer sem „ájult el” a különleges fogadtatástól?

– Nem, és azóta sem. A neveltetés és a remek tanárok miatt, akik a miheztartást tanították meg. A terelés a legfontosabb az életben, a nagyszüleim, a szüleim és a tanáraim is terelgettek: bizonyos dolgokat lehet, másokat meg nem. Ez egy fal, ami előtt meg tudok állni.

– Honnan tudta, miként kell ünnepelt sztárként viselkedni abban a közegben?

– Azért akadtak vicces helyzetek! Például, amikor először jött értem Hollywoodban az a leghosszabb limuzin, beültem előre, a sofőr mellé, aki majdnem infarktust kapott ettől. Elképesztő élmény volt először végighajtani a Sunset Boulvard-on, tudtam, hogy a végén ott az óceán. Kaptam egy bérelt, gyönyörű sportkocsit, tűzpirosat, szólt benne a zene, de nem mertem lenyitni a tetejét, nem éreztem, hogy ez járna nekem.

– Aztán mégis évtizedekig dolgozott Hollywoodban, sőt egy világítástechnikát is elneveztek önről.

– Los Angelesben az utcán mondták a kollégák, hogy „lajosingoltunk”. Nem tagadom, isteni dolog volt hallani. A „lajosolás” – amit én azóta is használok, de lehet, hogy Hollywoodban már elfelejtették – lényege, hogy a szereplők közelében lévő bútorokra irányított (és ezáltal megfestett) fény adja a különleges hangulatú megvilágítást. A Hulló angyalban alkalmaztam először ezt a technikát.

– Együtt dolgozott például Sean Conneryvel, Whoopi Goldberggel, Anthony Quinn-nel, Susan Sarandonnal, Meg Ryannel, Jack Lemmonnal és Walter Matthauval. Többekkel baráti viszonyba is került, például Claire Danesszel egyszer együtt karácsonyozott...

– Azt találtam ki, hogy az Estét forgassuk úgy, hogy délelőttönként a szállodában összegyűlik a stáb. Zenét hallgatunk, beszélgetünk, próbálunk. Becsukott szemmel hallgatták például Chopint. Amikor Hugh Dancy és Claire Danes először találkoztak, éreztem, hogy valami történt. Aztán összejöttek, és az éjszakákat is együtt töltötték. Elkezdtem használni ezt a fáradt-boldog állapotot, hogy úgy nézzen ki Claire a vásznon, amilyen állapotban éppen volt. Aztán a forgatás után kaptam egy telefont. Claire hívott magukhoz, hogy együtt díszítsük a karácsonyfát. Tom Hooper, A király beszédének rendezője is ott vendégeskedett. Kitettek egy csomó alapanyagot, azokból hajtogattunk díszeket. Én hangjegyeket csináltam, és egy dallamot raktam ki belőle a fára. Claire-nek és Hughnak azóta már gyereke is született, úgyhogy „kerítőként” is sikeresnek bizonyultam.

– Most éppen milyen embermesével foglalkozik?

– Kaptam angolul egy Julia Orringer-regényt, A láthatatlan hidat. A Lánchíd felrobbantva állt a borítóján. Egyből beleszerettem a könyvbe. Nagy nehezen kapcsolatba léptem az írónővel, már találkoztunk is, azt mondta, hogy a Sorstalanság és a Napfény íze hatására írta ezt a regényét. Egy magyar történet, amelyben három zsidó fiú egy Konyár nevű faluból elindul Párizs felé 1936-ban. Elkészült a forgatókönyv, most a pénzszerzés és a színészkeresés zajlik, Budapesten tervezem forgatni. Lesz benne szeretet, szerelem, barátság, összetartás, család, munkatábor...

– Holokauszt témájú film lesz?

– Nem, emberi történet. Nincs tétje, hogy zsidókról van szó. Én sem vagyok az. Amikor ezt mondtam Kertész Imrének a Sorstalanság forgatásakor, azt mondta: annál jobb, mert tisztán látod az egészet.

Névjegy
KOLTAI LAJOS (1946) Kossuth-díjas operatőr, rendező. Az Oscar-díjas Mephisto (rendező: Szabó István, 1981) operatőre. Kétszer is megkapta az olasz filmek legjobb operatőrének járó Donatello-díjat (Az óceánjáró zongorista legendája, 1999; Maléna, 2001). A napfény íze című filmért Európa-díjat nyert. Első rendezése a 2005-ös Sorstalanság, Kertész Imre Nobel-díjas regénye alapján.