Kátyú és szálló por

Bármilyen furcsa, de a fejlődés, az iparosodás az oka mindennek. Vagy öt kilométerrel innen elkészült az autópálya egyik új lehajtója, a város nyugati felébe igyekvő autósok azt igénybe véve tíz-tizenöt kilométert is megtakaríthatnak. Így aztán naponta ezer-kétezer autós is elhajt erre, s mind Szabó István ablaka előtt. Ha csak személyautók lennének, talán még kibírható is lenne, de a kocsik zöme a közeli gyárakhoz igyekvő, böhöm nagy teherautó. S mennek, mint a veszedelem. A helyi hatóságok ugyan a reklamálások nyomán kitettek ezen a szakaszon egy 30 kilométeres korlátozó táblát, de azt legfeljebb a biciklisek tartják be, ők is csak azért, mert a gödrös aszfalton nem bírnak gyorsabban menni.

Szabó úr reggelente felvette hát a sárga láthatósági mellényt, s kiállt a háza elé. A család persze rettenetesen aggódott, hogy mit fognak szólni ehhez a sofőrök. Voltak, akik dühösen mutogattak, káromkodtak, de azért lelassítottak, s még olyanok is akadtak, akik megálltak, s megkérdezték, hogy mi is a célja ennek a demonstrációnak. Szabó úr elmondta, hogy amióta megnőtt a forgalom, azóta megrepedtek a háza falai, a szálló por miatt nem lehet az udvaron teregetni, ruhát szárítani, a kertben zöldséget termeszteni, s zavartalanul aludni, hiába a jól szigetelő műanyag nyílászárók. Pedig ő annak idején, jó harminc éve pont ezért költözött erre a csendes, városszéli környékre.

A demonstráció most hétvégén fejeződött be, Szabó úr, hál’ istennek szerencsésen megúszta az akciót. Az autók persze továbbra is ugyanúgy dübörögnek, füstölnek, mint korábban, de egy ígéretet legalább sikerült kicsikarnia a városvezetéstől, tavasszal újra aszfaltozzák az utcát. Eltűnnek a gödrök, kevesebb lesz a por, a bosszúság. Hacsak a sima utat kihasználva nem hajtanak majd még gyorsabban a folyton időhiánnyal küszködő kamionosok.