Meg lehet zabolázni egy kikapós anyóst?

1946.
A magyar demokrácia első, mondhatni forradalmi vívmánya a földosztás volt. Az elmúlt hetekben – amikor a reakció elérkezettnek látta az időt, hogy mint minden vonalon, a földreform ellen is támadást kezdjen – tanúi vagyunk olyan kísérleteknek, amelyek az újgazdákat meg akarják fosztani jogos jussuktól. A magyar parasztság azonban nem hagyja visszavenni azt a földet, amelyet jogosan kapott egy ezredév kisemmizettsége után. Egymás után jönnek a küldöttségek az ország minden részéből, és harsog jelszavuktól a fővárosi aszfalt: Földet vissza nem adunk!

1956.   
Felújították Eleken a hagyományos népszokást: a batyus bált. A jelmezesek már délelőtt zeneszóval hívogatták a falubelieket, akik a régi szokás szerint kaláccsal, borral és kolbásszal kínálták a felvonulókat. Este a kultúrházban gyűlt össze a falu apraja-nagyja, s az összeadott ételből, italból láttak vendégül mindenkit. Örömmel töltötte el a szíveket, hogy a különböző nemzetiségű lakosok – németek, románok, magyarok és szlávok – testvéri barátságban szórakoztak kivilágos virradatig a batyus bálon.

1966. 
Tóth Imre győri lakos egy parkban kerékpározott, amikor egy parkőr figyelmeztette, hogy ez a tevékenység ott tilos. Mire Tóth se szó, se beszéd, a kötelességét teljesítő parkőrt egyszerűen leütötte. A járásbíróság hatósági személy elleni erőszak és súlyos testi sértés bűntettének elkövetése miatt jogerősen tízhavi szabadságvesztésre ítélte a bántalmazót.

1976. 
Anyósom még nem töltötte be a negyvenedik évét, amikor váratlanul özvegyen maradt. Mindenki természetesnek tartotta volna, ha a gyászév leteltével ismét férjhez megy. Ő azonban, ahogy mondja, nem adja fel függetlenségét, inkább egyik erkölcsi botrányból a másikba keveredik. Kis faluban élünk, így ránk is fröccsen abból a szégyenből, hogy anyósom kéthetente váltogatja partnereit, s úgy ül a szomszéd város presszójában, mint ahogy kortársai a litánián, a templomban… Tudom, hogy valamit tennem kellene, de sehogysem találom meg a helyes módját.

1986. 
Kilencvenéves asszony vagyok. Az a gondom, hogy kismadárkáimnak már nem tudok enni adni. Az összes magom, dióm elfogyott. Eddig szalonnát adtam nekik, de a varjak – ha nem vigyázok – elhordják előlük. A hozzám szokott kis madárkáimat nagyon sajnálom, ha éhesek, az ablakpárkányomon várják az eledelt. Ezért ezúton kérem, aki tud, küldjön a címemre napraforgómagot. Természetesen az árát utánvétellel megküldöm.

1996.   
A tavasz hírnökeként hazánkban mindig új pénzügyminiszter száll a parlament kéményére. Tavaly a természet megújulását Bokros Lajossal ünnepeltük, idén Medgyessy Péter rak fészket. Az őt köszöntő gazdasági világlapok még nem tudják, hogy a magyar pénzügyminiszterek költöző madarak. Lerakják tojásaikat, s máris tovalibbennek – csőrükben hathavi felmondási pénzzel.

2006.  
Február 27-én, 62 éves korában elhunyt Bene Ferenc. Ilyenkor hosszú felsorolásnak illene következnie, hogy ki is volt ő rajongott sportága szolgálatában. Mert ki volt az, aki rajta kívül 418 bajnoki meccsen 303 gólt szerzett? Ki volt az, aki a brazil válogatott teljes védelmét a fenekén szánkóztatta, mint ő, Liverpoolban? Ő volt, Bene Ferenc, a 76-szoros válogatott – piros-fehér-zöld mezben 36 gólt szerzett –, olimpiai bajnok, nyolcszoros magyar bajnok, ötszörös magyar gólkirály. Igen: Bene Ferenc király volt. Úgy bizony!