Vágjon falhoz az előadás! A 22 éves színész-rendező frissítésre vágyik

– Mondták már önnek, hogy hasonlít Petőfi Sándorra?

– Többször is. Az egyetemen Horváth Csaba színre akarta vinni A helység kalapácsát, amelyben én lettem volna Petőfi, de ez sajnos nem valósult meg.

– Ami késik, nem múlik. Van közös jellemvonása a költővel?

– Ha kell, tudok forradalmi hevületű is lenni, bár jobbára visszahúzódó típus vagyok. A nagymamámtól örököltem azt a fajta szenvedélyt, amit ő egy könyv, vers vagy produkció iránt érez. A beregszászi színház gyermekstúdiójában hatvanon túl is hihetetlen energiával dolgozik. Szeretném elérni, hogy bennem se aludjon ki a tűz az évek múlásával. Petőfi forradalmisága tetten érhető minden feltörekvő generációban, hiszen a világot szeretnénk megváltoztatni. Nevezhetjük ezt természetes naivságnak is. Nálam sincs ez másként, de azért nem megyek fejjel a falnak, igyekszem mindig józanul cselekedni.

– Milyennek írható le az ön generációja?

– Túlságosan jól fésültnek látom, de a lényegbeli dolgok sosem változnak. Az idősebb kollégáinkhoz, mestereinkhez képest mi annyi impulzust kapunk naponta, mint amennyihez ők régen esetleg egy év alatt jutottak hozzá. Azt szokták mondani: minél több az információ, annál kevesebb a tudás. Sokszor szembesülök azzal, hogy az előttünk lévő generációhoz képest az én korosztályom elég műveletlen. De lehet, hogy száz évvel ezelőtt is így vélekedtek. Kaposvári főiskolásokkal most foglalkoztunk a Rómeó és Júliával. Kiderült számomra, mennyire megváltozott a szerelemhez való viszonyunk. Kicsit talán elcsépelt, megunt, átlagos lett a szerelem. Úgy látom, ma már többre, másra vágynak az emberek.

– Kihalt a romantika?

– Van egy 14 éves ismerősöm, aki megnézte A Wall Street farkasa című Oscar-díjas filmet, ami azóta is a kedvence. Efelé tartunk mi. Sokat gondolkozom azon, hogyan lehet egészségesen megemészteni ezt a világot. Gyakran kétségbeesem, és kénytelen vagyok azt a közhelyet megfogalmazni magamban, hogy bárcsak megint otthon focizhatnék a grundon. Mindenesetre tényleg nem tudom, hogy mi van most. Szeretem azt a titkot, azt a kíváncsiságot, amit a kistestvéreimben látok. Ezt keresem magamban és a színházban is. Megpróbálok ebbe kapaszkodni.

– Politikailag megosztott a színházi szakma. Tapasztal hasonlót a korosztályában?

– Természetesen ránk is átragad, de azért nem megy vérre a dolog. Rendszerváltás utáni gyerekek vagyunk, sok mindent csak könyvekből ismerünk. Tényleg naivan csöppentünk bele a szakmába, talán még most sem látunk teljesen a jelenségek mögé. Remélem, egyszer bekövetkezik majd egy nagy levegővétel, és utána nem lesz érdekes az, ami most megosztja a mi kis szakmánkat.

– Figyeli a közéleti eseményeket?

– Aki színházzal foglalkozik, annak kötelező naprakésznek lennie. Az a kérdés, mennyire manipulálnak bennünket, és mennyire csapjuk be saját magunkat, mert ez utóbbi sem kis teljesítmény. Ha úgy vesszük, darabválasztással is lehet politizálni, de az alkotónak saját döntése, hogy mennyire engedi át a világlátását. Meg kell próbálnunk nemcsak a szűk értelmiségi rétegnek előadásokat csinálni, hanem az átlagnézőknek is. Sajnos ma már a tévé az első számú forrás, nehéz megküzdeni vele.

– Előfordul, hogy idősebb kollégák tanulnak önöktől?

– Ezt tőlük kellene megkérdeznie. Utolsó éves munkám az Athéni Timon volt, amelynek főszerepét osztályfőnököm, Hegedűs D. Géza alakította. Lenyűgözően nyitott, igazi partner, rengeteget tanulunk-tanultunk tőle. A Liliomfiban három tapasztalt, fantasztikus színésszel dolgozhattam együtt, Spolarics Andreával, Bregyán Péterrel és Ilyés Róberttel. Alkalmazkodtunk egymáshoz, és mivel hamar elfogadtak, így én tanulhattam tőlük.

– Hogy fogadja az újításukat egy társulat?

– Még nem szerződtem sehová. Vendégként azt látom, mindenhol igény van arra, hogy felfrissüljön a színház. Vágyik az ember a frissítésre. Ha külföldön színházba megyek, azt várom, hogy vágjon falhoz az előadás. Amennyiben mi, fiatalok képesek vagyunk a szokványostól eltérőt képviselni, arra fogékonyak a társulatok.

– Egy éve kapott diplomát, és máris több színházi szerepet, rendezést, két mozifilmet tud felmutatni, alakításáért megkapta a színikritikusok díját, a napokban a Magyar Filmhét elismerését...

– Hálás vagyok a sorsnak, hogy bekerültem ebbe a körforgásba. De vigyáznom kell magamra, magunkra. Sok barátommal, köztük Vecsei Miklós alkotótársammal gyakorlati időszaknak tekintjük a mostanit, keressük azokat az értékeket és ideákat, melyeket képviselve tovább haladhatunk. Hiányzik az osztályom, egy csapat, egy olyan társulat, ahol felszabadultan dolgozhatok. Szeretnék is majd valahová tartozni.

– Netán a Nemzetihez?

– Ennyi erővel a Vígszínházat is említhetné. Mindkét helyen játszottam egyetemistaként, mindkét helyhez ugyanúgy kötődöm. Még sokat akarok látni, tapasztalni, tanulni. Egyik példaképem az európai hírű Viktor Rizsakov, akit debreceni vendégrendezésekor ismertem meg, már dolgoztam vele, jártam egy nyári táborában is. Vele jó lenne még találkozni. Most egy másik zseniális rendezővel, Zsótér Sándorral – akinek a növendéke voltam öt évig, és szerepeltem az egyetemi Hamletjében – próbálom a Galileit a Nemzeti Színházban.

– Érthető a rendezés utáni vágya. Nem tartja magát túl fiatalnak hozzá?

– De. Mindig is rendezőnek készültem, ám édesapám tanácsára színész szakra jelentkeztem. Úgy érzem, sokkal könnyebb utána rendezni, miután ráéreztem arra, milyen a színpadon lenni. Nagyobb kedvem lenne játszani, de azt hiszem, az érzéseiről, a világlátásmódjáról pontosabban tud fogalmazni egy rendező az előadásán keresztül, mint egy színész. Mindkettőt nehéz, komoly hivatásnak tartom. Sokat köszönhetek másik volt osztályfőnökömnek, Marton Lászlónak is, aki színházi embereket nevel a növendékeiből. Mindmáig járok hozzá tanulni.

– Nem fél, ha „nagyvadakkal” kell játszania?

– Ez ügyben nagyon szerencsésnek tartom magam. Törőcsik Marival a Rizsakov által rendezett Éjjeli menedékhelyben találkoztam először színpadon, most pedig a Galileiben. Volt egy jelenetünk a Szarvassá változott fiú filmváltozatában is. Esélyt sem látok arra, hogy feloldódjak mellette. Ha ő megjelenik, megváltoznak a fények a teremben. De Marton tanár úr társaságában is örökre zavarban leszek, pedig már hatodik éve ismerem, és minden munkám kapcsán kikérem a véleményét. Most a III. Richárd kapcsán beszélgetünk, amelynek nyáron lesz a bemutatója Gyulán. Ez a következő kihívás számunkra.

– Moziban mikor láthatjuk?

– Nemrég fejeztük be Sándor Pál új filmje, a Vándorszínészek forgatását. A történet az 1800-as évek elején játszódik, egy színtársulat kalandos utazásairól szól. Óriási kollégákkal – köztük Rudolf Péterrel, Nagy-Kálózy Eszterrel, Gáspár Sándorral, Hegedűs D. Gézával – játszhatok együtt. A rendező szenvedélye teljesen lenyűgözött, sőt mindannyiunkat magával ragadott.

– Rosszakarói nem vágják a fejéhez, hogy azért megy a szekér, mert édesapja a Nemzeti Színház igazgatója?

– Aki akarja, vágja nyugodtan a fejemhez. Mindig megfogadom, hogy nem adok több interjút, aztán mégis azt érzem, hátha ezután nem foglalkoznak ilyen marhaságokkal. Szeretnék csak arról beszélni, aminek értelme van, és amibe munkát fektettem. Édesapámtól rengeteget tanulok, és a véleményére is számíthatok. Édesanyám Moszkvában színésznő, vele ritkábban találkozom. Ilyen háttérrel szinte evidens volt, hogy ezt a pályát választom. Ellentétben a bátyámmal, aki elméleti matematikus lett, pedig ő is a színházban nőtt fel. Úgy látszik, bennem mélyebb nyomot hagyott, hogy az életem a beregszászi teátrumban zajlott.

– Visszajár Beregszászra?

– Régebben gyakran mentem, de az orosz–ukrán háború közbeszólt. Katonaköteles vagyok. Nehéz helyzetben élnek otthon. Lelkiismeret-furdalásom van amiatt, hogy szinte teljesen elszakadtam a szülőfalumtól, Nagymuzsalytól. De sajnos ez az öt év nem ment volna másképp. Hiányzik minden, ami régen volt. Valószínűleg ez így normális. A hosszú távú terveimben Beregszász az első helyen áll.