Az én képernyőm: Áldozattá vált a költő

Azért a tévében próbálkoznak. Vitézy László az a rendező, aki már az ötödik Móricz-feldolgozását készítette el, és el kell ismerni, hozzáértően idézi meg a múlt század harmincas éveinek vidéki világát, akár a paraszti, akár a polgári miliőjét. Most, A fekete bojtár című tévéfilmjében – amelyet a Duna Tévé sugárzott – a magyar irodalom egyik csúcsnovelláját, a Barbárokat filmesítette meg, meggyőzően, bár ezúttal Móricz kapott kisebb hangsúlyt. Merthogy a rendező – meglehetősen önkényesen – összevonta Sinka István költő életével és képzelt halálával. Közismert ugye, a Barbárok története: két juhász megöl egy harmadikat annak a nyájáért. Vitézy ezt úgy oldotta meg, hogy Sinka István, a juhászból lett költő az áldozat. Azért ez igen merész húzás, tekintve, hogy Sinka nagyon is jelentős alakja volt az irodalomnak, a valóságban 1969-ig élt. Igaz, elfeledve, nyomorban, kitaszítva a magyar kultúrából. S hiába kapott a rendszerváltás után posztumusz Kossuth-díjat, Magyar Örökség-díjat, hiába adták ki újra köteteit – már nem hiszem, hogy valaha vissza tudna kerülni a kánonba. Pedig a háború előtt sokan voltak és ma is vannak, akik elsodró erejű, látomásos versei okán az egyik legnagyobb magyar költőnek tartják. Igazi őstehetség volt a szó legnemesebb értelmében. Neki nem kellett sehova leásni a gyökerekig, mert ő maga volt a fa is meg a termőtalaj is. Iskolázatlan, nincstelen bojtárként, majd juhászként, gazdag formai eszközökkel tudta az archaikus népi kultúra legősibb érzéseit, indulatait feltárni. Csak néhány sor álljon itt tőle:
„Minek nekem téli ruha, / ne is adjál, én Istenem, / csak ne hagyd, hogy Sinka Pista, / sokáig éljen idelenn. / Csontja le a sárba hulljon, / a sárra nagy tél boruljon.”

Hát őt, a valódi költőt, a keserű, lázadó pusztai embert, a kitaszított tehetséget „ölte” meg a rendező a móriczi gyilkosok keze által. Mondván, a fasisztának kikiáltott, húsz évig indexre tett, éhező, nyomorgó, elfeledett parasztköltőt, ha átvitt értelemben is, de lényegében megölték, mi a különbség?

Ha túltesszük magunkat az alapkoncepció furcsaságán, akkor viszont el kell ismerni, balladai szépségű film született. Két nincstelen fiatal egymásra talál, fellángol a szerelem és összeszövetkeznek munkára, életre, jövőre. A fiatalasszony mindenben támogatja tehetséges férjét, ő küldi be az irodalmi újsághoz az első verseket. Ezt a kapcsolatot csak a rablógyilkosság képében megjelenő gonoszság szakítja szét. A film erőssége, hogy belső monológként a verseket halljuk. A lenyűgöző erejűeket.

A két főszereplő, a Sinkára nagyon hasonlító Adorjáni Bálint, és felesége szerepében Bánovits Vivianne szívszorítóan hiteles. A kisebb szerepekben is parádés a névsor: Reviczky Gábor, Szirtes Ági, Koncz Gábor, Szarvas József, Tóth Ildikó, Oszter Sándor, Nagy Mari, Tenki Réka. Főszereplő még a csodásan fényképezett puszta, ahol a szél fütyülését is hallani véljük.

Vitézy nem titkolt célja volt, hogy a költőt visszahozza a feledés homályából. Nálam elérte: napok óta Sinka-verseket olvasok.