Ezután zsörtölődni fogok - Lukács Sándor színművésszel beszélgettünk

KI SEM LÁTSZIK A MUNKÁBÓL: egyfolytában próbál és játszik. Az Óz, a csodák csodája, az Istenítélet (A salemi boszorkányok), a Földrengés Londonban után most próbálja a Don Juant, amelyet ősszel mutatnak be. Szinte egyszerre kapta meg a Kossuth- és a Kazinczy-díjat. A Vígszínház művészével, Lukács Sándorral beszélgettünk.

Ország-világBorzák Tibor2016. 05. 16. hétfő2016. 05. 16.
Ezután zsörtölődni fogok - Lukács Sándor színművésszel beszélgettünk

– Mindig ennyire sűrű volt az élete?

– Egymás után négy darab, ez azért kivételes eset. Nincs mindig ennyi feladat, néha adódnak hullámvölgyek is. Amikor fiatalon a Vígszínházba kerültem, havonta 26 előadásom is volt. Igaz, most sem ritka, hogy 20–22 alkalommal játszom.

– Hogyan bírja fizikailag és szellemileg?

– A kettőnek harmóniában kell lennie. Igyekszem kerülni az éjszakázást, amikor időm engedi, elmegyek teniszezni, sokat sétálok a lakásomhoz közeli parkban. És büszkén mondhatom, hogy több mint tíz éve leszoktam a cigarettáról. Ami pedig a szellemi frissességet illeti: folyamatosan kell trenírozni az agyat. Ehhez szorgalom, akarat és kitartás szükséges.

– Nem fél attól, hogy nem jut eszébe a szöveg?

– Dehogynem! Ettől minden színész retteg, pláne egy bizonyos kor után. Az lenne a csoda, ha ez nem következne be. Kizárni nem tudjuk, legfeljebb csak késleltetni. Megfogadtam, ha a terheket már nem leszek képes üzembiztosan a vállamra venni, akkor abbahagyom a színpadi munkát, attól kezdve csak hangfelvételt, rádiózást, felolvasást vállalok. De úgy érzem, ez még messze van.

– Ha este játszik, hogyan hangolódik a szerepére?

– Attól függ, melyik darab megy. Ha nehezebb vagy hosszabb a szerep, akkor előző nap felkészülök rá, az előadás napja pedig annak jegyében zajlik. A Mester és Margarita Wolandjára viszont még ennél is több időt szánok. Egyébként ez genetikai, alkati kérdés, nincs mindenkinek szüksége a ráhangolódásra. Nekem biztonságot ad.

– Mindezek ellenére előfordult már rövidzárlat?

– Persze. Együttes játék a miénk, vészhelyzetben kisegítjük egymást. De én egyedül is megoldom, ha netán bajba kerülök a színpadon. Legtöbb esetben ezt a közönség észre sem veszi. Mint tudjuk, a színészet is egy szakma. Biztos alapok kellenek hozzá, mert a tehetség önmagában nem elég. Hozzáadott értéket csak kellő szakmai tudás birtokában lehet teremteni.

– Számíthat a vígszínházi közösségre?

– Egy produkció szereplői véd- és dacszövetséget alkotnak. Mindannyiunk célja, hogy az aktuális darab sikeres legyen, minél tovább műsoron maradjon. Ezt is szem előtt tartva, ha bármi történik valakivel, azonnal segítünk neki. Sosem volt másként. Mára persze felgyorsult a világ. Őrületes sebességet diktál a digitalizáció. Régen előadás előtt, közben és után többet beszélgettünk. Nyugodtabban teltek a napjaink. Akkor is huszonnégy órából állt a nap, mégis hosszabbnak tűnt.

– Gyakran gondol a múltra?

– Ahogy idősödik az ember, felerősödik a nosztalgiázás, előjönnek az egykori élmények. S akinek nincs sok elfoglaltsága, valószínűleg jobban ráér a múlton merengeni. De én most nagyon be vagyok fogva. Óriásit változott a színházon belüli élet is. Amikor a társalgóban egy asztalnál ülök a fiatal kollégákkal, sajnos nem tudtunk elmélyülten beszélgetni, jóformán csak félszavakra futja, mert megszólal az ügyelő, és mennünk kell öltözni vagy kezdődik a jelenetünk. Mennyire más volt ez az 1970-es években! Előadás után átsétáltunk a szemközti Berlin étterembe, ahol néha hajnalig is diskuráltunk.

– Darvas Ivánnal, akivel sokáig közös öltözőjük volt, órákkal előbb bementek a színházba, hogy kezdés előtt lejátsszanak egy sakkpartit…

– Sőt, előadás alatt se hagytuk abba. Akkoriban egy Csehov-dráma szép lassan csordogált, de azt nem mondhattuk rá, hogy unalmas lett volna. A színpadi ritmus igazodott a civil élet ritmusához. Másképpen álltak össze a dialógusok, követni lehetett a színészi alakítást, és könnyebben befogadhatóvá vált a mondanivaló. Manapság minden produkció úgy pörög, hogy a néző csak kapkodja a fejét. Sokat romlott a beszéd, a kommunikáció tartalma. A fiataloknak szinte már csak SMS-szókincsük van. Ott tartunk, hogy tíz mondatban elintézik, mit akarnak közölni a másikkal. Egy-egy nyári fellángolás után én még kézzel írtam a szerelmes leveleket. Valóságos szertartás volt: időt szántam rá, és persze igyekeztem magam a legjobb színben feltüntetni a lányok előtt.

– Nagyon jóképű volt, gondolom, ragadtak önre a nők!

– Nem csak belém voltak szerelmesek. Ne feledjük, akkor mindössze két televíziócsatorna létezett. Ha tetszett, ha nem, ezt a kettőt nézte mindenki. Főműsoridőben nívós tévéjátékokat, tartalmas tévéfilmeket adtak. A lakótelepek ablakaiból kiszűrődött a kékesen villódzó fény, abból tudtuk, hogy bennünket néznek. Másnap a műsor beszédtéma volt a villamoson, a pék a legszebb kiflit adta a művészeknek. Tény és való, sokat köszönhetünk a magyar televíziózás aranykorszakának. És hová jutottunk? Herevasaló celebek uralják a képernyőt. Pedig rengeteg a tehetséges színész, de nem ismeri őket a kutya se, mert nem szerepelnek egyik szappanoperában sem.

– Legendás színészekkel játszhatott, miközben saját rajongótábora is gyorsan kialakult. Szerencsésnek tartja magát?

– Jövőre lesz negyvenöt éve, hogy szinte gyerekfejjel bekerülhettem a Vígszínház társulatába. Hatalmas egyéniségek vettek körül, köztük Ruttkai Éva, Bulla Elma, Sulyok Mária, Páger Antal, Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Básti Lajos, Benkő Gyula, Somogyvári Rudolf. A nagy ikonokat előtte csak tévében láttam, és hirtelen kollégák lettünk. Tisztelettel tekintettem rájuk, de nem féltem tőlük. Remek emberek voltak, ha kellett, segítettek.

– Láthatóan minden sikerült önnek az életében...

– Nem, nem. Apró buktatók voltak és vannak. A szerep is járhat küszködéssel vagy kínlódással. De erről a nézőknek nem lehet tudomásuk, nekik csak a végső minőséget szabad látniuk. Talán közhely, de igaz: az eredményekért, főleg a sikerekért derekasan meg kell dolgozni. És ritkán fordul elő, hogy a szakmát és a magánéletet illetően minden klappoljon.

– Ha érzi a teljesség hiányát, az zavarja?

– A színésznek folyamatosan jár az agya, szeretné a legjobbat kihozni magából. Nekünk nincs nyolcórás munkaidőnk, állandó készenlétben állunk. El sem tudja képzelni, mennyi gyötrelmet okoz a szövegtanulás. Amikor azt gondolom, hogy már tudom a szerepet, azonnal kiderülnek a hiányosságok. Ilyenkor kezdek idegbajos lenni.

– Számomra nyugodt, békés természetű embernek tűnik…

– Kérdezze csak meg a feleségemet! Megesik, hogy határtalan indulat, düh gerjed bennem, de próbálom visszafogni magam. Valahol ezek is a színész lelkéhez tartoznak. Nehezen viselem a szakmai slendriánságot, a nem megfelelő hozzáállást, a művészi szempontokkal ellentétes viselkedést. A próbákon sosem tartom magamban a véleményemet. Igen is kellenek az összecsapások, a viták, a harcok. Egy ponton túl azonban nem robbantom fel a világot. Ami a lényeg: együtt kell rájönni a megoldásra, és néha kompromisszumokat kell kötni.

– Hogyan tudta megőrizni a hitelességét?

– Összetehetem a kezem, mert mindig kaptam annyi értékes feladatot, hogy ne kényszerüljek elfogadni számomra vállalhatatlan munkákat.

– Érthetetlen, miért csak most kapta meg a Kossuth-díjat…

– Mivel tudom objektíven nézni önmagamat, biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb megkapom. Sok minden devalválódik a világunkban, ám ez az állami kitüntetés az emberek szemében is megőrizte a rangját. Engem további tettrekészségre ösztönöz, ezzel még nincs lezárva az életművem.

– Duplán örülhetett, hiszen pár nap múltán Kazinczy-díjas is lett!

– Annál inkább megtiszteltetés számomra, mert ez a szép magyar beszédért járó elismerés. Nemcsak a közéletben, hanem a televízióban, sőt a színházban is szép számmal akadnak, akiknek beszédét alig lehet érteni. Sokszor felháborít, ha hallom. Elhatároztam, hogy a jövőben hangot fogok adni a zsörtölődésemnek. Remélem, lesz rá lehetőségem.

– Mire vágyik még?

– Hogy még egyszer harmincéves lehessek. De írja inkább azt, hogy minél tovább őrizzem meg az egészségem.

Ezek is érdekelhetnek