Futball-lázban gyógyít

Őzek, fácánok, még egy róka is körbeszaglászta a lest, az erdő pedig tele volt madárfüttyel. Rigók, seregélyek, pintyek daloltak, vadgerlék, örvös galambok búgtak, alkonyatkor pedig a fülemüle is megszólalt. Gyönyörű az éneke, az ember elhallgatná egész éjjel, de néha azért aludni is kell, mert holnap is nap van, kezdődik a munka. Éjfél körül ért haza, de reggel hatkor már talpon volt, hétkor pedig a rendelőjében ült, mert kint várták a betegek.

Katona Sándor ugyanis orvos, az pedig nem hivatkozhat arra, hogy elnézést a késésért, de egy kicsit sokáig hallgattam éjjel a fülemülék énekét, s különben is, én már 86 éves vagyok. Amúgy is messze áll tőle a mentegetőzés, de nem is igen van szükség erre. Akaratán kívül ugyanis ő még beteget meg nem várakoztatott soha. Pedig hatvan éve van a pályán, s egy orvos hatvan év alatt több tízezerszer találkozik a betegekkel.

Szatmári parasztgyerek vagyok, szokta mondogatni társaságban, de azt általában elfelejti megemlíteni, hogy a gimnáziumot végig tiszta kitűnően, s az egyetemet is „cum laude” végezte, ami azt jelenti, mindössze egy négyese volt a vizsgák során. Pedig egyáltalán nem lehet azt mondani rá, hogy állandóan a könyveket bújta. Nem is tehette, hiszen mi lett volna akkor másik nagy szerelmével, a futballal?!

– Szatmár közepén, Jánkmajtison éltünk, s hogy Észak-Erdély visszatért, a szatmárnémeti jezsuita gimnáziumba írattak be édesapámék 1941-ben – meséli. – Mondanom sem kell, kiváló iskola volt, de a háború után el kellett onnan jönnöm, szerencsémre a nem kevésbé kiváló debreceni piaristákhoz kerültem, majd a mátészalkai gimnáziumba. Ott is érettségiztem. A debreceni orvosi egyetemre jelentkeztem, s nyomban fel is vettek, pedig még csak nem is felvételiztem. Gondolom, a kitűnő bizonyítvány megfelelő ajánlólevélnek bizonyult, ráadásul egész jól fociztam. Az egyetem pedig akkor kiváló futballcsapattal büszkélkedhetett, s szükség volt az utánpótlásra, hiszen a végzett orvosok kirajzottak, minden évben újjá kellett szervezni az együttest.

A legendás DEAC-ra ma is sokan emlékeznek még a cívisvárosban, minden bizonnyal olyanok is akadnak, akik az ötvenes évek fifikás centerhalfjának alakját is fel-felidézik.

Ő volt Katona Sándor, aki egészen a magyar B válogatottságig vitte, s a diploma megszerzése után is szép debreceni karrier várt rá.

Professzora azt szerette volna, ha marad mellette a gyermekklinikán, de ő nem tudott ellenállni a szülőföld hívó szavának. Meg az ottani fizetésígéretnek. Nem mintha különösebben anyagias lett volna, de közben megnősült, s tudta, lakás nélkül a nagyvárosban keserves évek vártak volna rájuk.

Most egy szép, tágas házban beszélgetünk Fehérgyarmat egyik csendes utcájában, igen jó ízléssel összeválogatott festmények társaságában.

Az egyik portré különlegesen szép, de ő rámutat egy mellette lévő fényképre, s azt mondja ravaszkás mosollyal, azért mégiscsak az a legszebb mind közt. A felesége van azon a képen, dr. Tassonyi Erzsébet, a gyarmati kórház nyugdíjas főorvosa, aki nemcsak feleségként, de orvosként is mindig a legfontosabb társa volt.

Általában ő követte nyomon a szakirodalmat, aztán a lényeget megosztotta a férjjel, akinek kevéske szabadidejét szinte teljesen elvitte a futball meg a vadászat.

– Gyermekkorom óta rajongok az erdőkért, mezőkért – mondja. – Nábrádra kerülve, ott folytattam, ahol Jánkon abbahagytam, de a futballt is! Negyvenkét éves koromig játszottam a nábrádi csapatban, egészen a megyei első osztályig jutottunk. Futballpályánk az egyik legjobb volt Szatmárban, igaz, nyolcvan almafánk bánta, mert a kertünkben alakítottuk ki a pályát.

Akkor még nem voltak olyan nagy aszályok, mint manapság, meg a pályák minősége se számított annyira, de a nábrádiak megadták a módját. Locsolták a füvet – hasonlóra nem volt példa a környéken. De „jóakarók” akkor is akadtak, meg is érkezett a járási székhelyre a feljelentés, hogy az orvos a közösség pénzéből locsolja a füvet. A hatóság ki is szállt, s megállapította: Katona doktor tényleg öntözi a pályát, tíz éve, de a saját költségére.

– Így, 86 évesen nem is igen értem, hogyan bírtam, bírtuk azt a nagy hajtást – mélázik el vendéglátónk. – Mert három faluban is rendeltem, s olyan nem fordulhatott elő, hogy én fáradtságra vagy más okokra hivatkozva nem fogadtam volna beteget. Vagy ne mentem volna el hozzá. Motorral jártam jó darabig Kérsemjént, Panyolát meg Nábrádot, majd autóm lett, s ha hívtak, mentem. Ismertem mindenkit, s mindenkinek köszöntem, előre, sose vártam meg, hogy Bözsi néni vagy épp Bálint szomszéd köszöntsön először. Igaz, tudtam nyers is lenni, goromba, de főleg magammal.

Például, amikor egy halálos végű baleset résztvevője voltam Penyigén, vagy mikor Panyolán Piros Sándor bácsi combartériáját átdöfte egy bika, s bármennyire igyekeztem, nem tudtam elállítani a vérzést.

A mentő meg nem jött, beültettem hát az autómba, s száguldottunk a mátészalkai kórházba. De az egyik faluban eltört a kocsi tengelye, s szegény ember ott vérzett el a kezem közt. Ezt sose felejti el egy lelkiismeretes orvos, pedig nem ma történt, hanem 1959-ben.

Csaknem negyedszázadot töltött el a három kis szamosháti faluban, de 1969-től a járási tiszti főorvosi posztot is betöltötte, s kinevezése után hamarosan tucatnyi új orvost hozott az egészségügyi szempontból nagyon szegényes vidékre. De amire talán még büszkébb: vezetésével tizenegy új védőnői körzet is alakult, aminek eredményeként ugrásszerűen javult a gyermekhalandóság, 37 ezrelékről lement 7 ezrelékre. Tíz évvel később, immár fehérgyarmati kórházigazgatóként még többet tehetett a szatmári betegekért, de mint a tegnap éjjeli vadlesezés is mutatja, nyugdíjasként sem tétlenkedik.

A futball, a vadászat ma is fontos, de első a beteg! Mind a mai napig nyolc gyarmati üzem orvosa, ám a reggeli rendelésre jönnek hozzá még távolabbról, a határon túlról, Nagykárolyból, Szatmárnémetiből, Beregszászból is. A rendelő falát elborítják a gyógyulásért köszönetet mondó levelek és a mosolygós fényképarcok, amelyek pár héttel korábban még a fájdalomtól elgyötörten tekintettek Katona doktorra.

– Ez hajt előre mindennap, hatvan éve – mondja, aztán kezet fog velünk, mert várják a betegek. Ő pedig sosem szeretett késni.