Helytállnak a frontvonalban

– Nem egy rúd parizert szállítunk, hanem beteg embereket. Ha sok a munkánk, inkább nem ülök le ebédelni, mert az a legfontosabb, hogy mindenki idejében eljusson a vizsgálatokra. Aki ideges, zaklatott, ahhoz igyekszünk úgy szólni, hogy megnyugodjon – mondja Benke Róbert, a gyöngyösi Bugát Pál Kórház betegszállító csapatának oszlopos tagja. Most is csak kutyafuttában állunk meg beszélgetni a röntgenosztály ajtajánál, leülni sincs ideje.

A betegszállítók feladata fizikailag is megterhelő, hiszen a fekvőbetegeket emelgetni kell, egy-egy műszak alatt több osztályt megjárnak, sok kilométert talpalnak. Lelkileg is bírniuk kell a gyűrődést, bár a szenvedő gyermekek látványát ők sem tudják megszokni… Az intézmény központi betegszállító szolgálatának tizenkét tagú gárdája mégis összekovácsolódott, s jó évtized óta változatlan. Horváth István, a csapat tagja hozzáteszi: – Az első benyomást mi alakítjuk ki a kórházról: aki bekerül, velünk találkozik először.

Megbecsülésre, hálás szavakra számíthatnak, de a hálapénzből mostanában nemigen jut nekik, de korábban is csak csurrant-cseppent néhány száz forint. Nincsenek túlfizetve, pedig fontos, amit tesznek. – Mi nem vagyunk egészségügyi szakdolgozók, ezért a nemrég beígért béremelésből is kimaradunk. Sőt a munkahelyi pótlékot is csak azért kapjuk, mert a kórház vezetése fontosnak tartja a munkánkat, és kigazdálkodja a szűkös finanszírozásból – folytatja Benke Róbert. – Mi is találkozunk – akárcsak az orvosok és az ápolók – olyan beteggel, akiből dől a vér. Ott vagyunk a „frontvonalban”, például a sürgősségiről a gyomorvérzéses pácienst mi visszük a tükrözőbe, a fertőző beteget is mi kísérjük. Szerencsénk, hogy a kórházunk ellensúlyozta azt az összeget, amennyivel a kieső pótlék miatt csökkent volna a fizetésünk. Ám szeretnénk visszakapni, ami korábban a törvény szerint járt nekünk, ezért levelet írtunk az egészségügyi államtitkárnak.

Kérésüket nem méltányolták, de nem adták fel, így most több intézmény betegszállítóival próbálnak összefogni a cél érdekében.

– Előfordult, hogy egy zavart beteg hajnalban eltűnt a kórteremből, s mi eredtünk a nyomába. Joggal tartottunk tőle, mert kés volt nála. Lenn az aulában váratlanul támadt rám, szerencsére a kabátom felfogta a szúrást – meséli Róbert. Sok mindent megélt a húsz év alatt, amióta itt dolgozik. Gyakran csak a határozott, kemény fellépés segít. A kakaskodó fiatalokhoz máshogy szólnak, mint a kerekes székben ülő, 80 éves nagymamához…

– Nem pusztán szállítómunkások, közvetlenül részt vesznek a gyógyító munkában, aminek elengedhetetlen részét jelentik. Empátiára és alapszintű egészségügyi ismeretekre is szükségük van, hiszen a traumás beteggel és a lázas csecsemővel is tudniuk kell bánni. A betegellátásban mindenkinek megvan a szerepe, s ha a lánc egyik szeme elszakad, a következmények kiszámíthatatlanok lehetnek – értékeli a betegszállítókat dr. Piros Annamária belgyógyász, kardiológus főorvos.

„Segítőkészek, rendesek, nincs rájuk panasz. Ahhoz képest, hogy milyen körülmények közt állnak helyt, nagyon elégedett vagyok velük” – dicsérik az egyik női kórteremben a betegszállító fiúkat. Az egyik idős asszony lelkesen megjegyzi: „Ha fiatalabb lennék, még bele is esnék némelyikükbe…”