Jó tanuló az evolúció - A kegyetlen, rövidlátó szabály: aki le tudja győzni a többit, azé a jövő

– Talán a leghelyesebb, ha mindjárt azzal kezdjük: mit csinál az elméleti evolúcióbiológus?

– Ha azt mondom, hogy matematikai alapon foglalkozik az evolúció dinamikájával – talán nem minden olvasó bólogatna értően. Ezért inkább úgy fogalmaznék, hogy vannak a gyakorlattal foglalkozó biológusok, és vannak, akik a biológiai ideák világát kutatják.

– Az ön ideái szerint, mondjuk, százezer év múlva – ami az evolúciónak tán csak egykét pillanat – vajon mi lesz egy akkor készült, hasonló témájú festményen, legfelül?

– Vélhetően még mindig egy emberi agy, de abban már nem vagyok biztos, hogy nem lesznek benne különféle kibernetikai kütyük. Például egy parányi chip, ami tartalmazza majd az akkori világ összes tudását. Meglehet, az érzékszervei is változnak addigra; az emberi szervezet szimbiózisban élhet együtt az akkori mesterséges intelligenciákkal.

– Erről mostanában nem más, mint a világhírű elméleti fizikus, Stephen Hawking jósolt meglehetősen ijesztőt. A számítógépek ugyanis minden másfél évben megduplázzák a sebességüket és a memóriájukat. A veszély az, mondta, hogy a gépek átveszik az uralmat, mert az embert fékezi a lassú biológiai evolúciója. Hasonlóan vélekedik újabb korunk egyik zsenije, Elon Musk is: szerinte a robotok úgy törölhetik el az emberiséget, mint valami ócska számítógépes szemetet. Nem is volna nekem az ilyesmikkel bajom, ha ezeket a Fapados nevű kocsmahivatal értő közönségétől hallanám, de arrafelé sem Hawking, sem Musk nem fordul elő…

– Azt hiszem, a gépek akkor válhatnak igazán veszélyessé, ha megoldjuk az önreprodukciójukat. És sajnos a tudomány egyik rákfenéje, hogy minden, ami lehetséges, azt meg is csinálják… Vagyis félek, hogy valahol már készül az önreprodukálni is képes robot, ami egyébként mint tudóst engem is érdekel, de mint egyszerű földlakó nem szeretném látni.

– Ahogy olvasom, sok jóra nem számíthatunk tőlük… Az IBM híres-neves mesterséges intelligenciája, a Watson névre hallgató szuperszámítógép például pillanatok alatt megtanult káromkodni, a Microsoft hasonló, Tay nevű masinája pedig – amikor ráeresztették az internetes csevegőoldalakra – egy nap alatt rasszista nácivá lett, horribile dictu: támogatásáról biztosította még az amerikai elnökségért kampányoló Donald Trumpot is… De hagyjuk a fenyegető jövőt, beszéljünk inkább új könyvéről, amelynek címe: Hogyan tanul az evolúció? Vagyis, hogyan tanul?

– Az élőlények agyuk segítségével, tanulással próbálnak alkalmazkodni a környezethez, hogy megjegyezzék például a táplálékforrások helyét. Az evolúciót olyan hosszú távú tanulásnak is tekinthetjük, amelynek során a környezethez legjobban alkalmazkodó egyedek és ezek génjei terjednek el. A tanulás, vagyis az a folyamat, amelynek során a gyerek egyre sikeresebb egy feladat megoldásában, hasonló ahhoz, ahogyan a rátermettebb egyedek egyre nagyobb számban terjednek el egy élőlénycsoportban.

– Mondana erre példát?

– Vegyünk egy fiktív tanulási helyzetet, amelyben őseink a ragadozókkal szembeni védekezést gyakorolják. Hatékony módszer lehet a ragadozó elől némán és mozdulatlanul elrejtőzni egy bokorban, és ugyanilyen jó választás ijesztően kiabálva és egy husánggal vadul hadonászva szembefordulni vele. De a két viselkedés átlaga – közepes hangerővel szónokolni, közben a husánggal lomhán legyezni – kevés sikerrel kecsegtet, mint ahogy a két viselkedéselem rossz kombinációi (kiáltozva bokorba bújni, némán hadonászni) sem ígérnek sok jót. Akik ezt megtanulták – életben maradtak, s tovább léphettek az evolúció útján.

– Én eddig azt hittem, hogy az evolúciónak – már amennyiben nem az isteni akarat irányítja – az a feladata, hogy a legnagyobb mennyiséget és a legmagasabb minőséget hozza létre. És pillanatnyilag ez a „termék” lennénk mi, emberek.

– Az evolúció ennél lényegesen rövidlátóbb és kegyetlenebb. Csak azt nézi, hogy ki tud több utódot létrehozni a többiek rovására. Ugye, ismeri a viccet a két fotósról, akik a sivatagban egyszer csak szembetalálkoznak egy oroszlánnal? Az egyikük gyorsan a futócipőjéhez nyúl, mire a másik keserűen odaböki: csak nem gondolod, hogy le tudod győzni az oroszlánt? Azt nem, de téged igen – válaszolja a másik. Na, így működik az evolúció. Aki le tudja győzni a többit, azé a jövő.

– És akkor mi van az évezredek vagy akár évmilliók óta változatlan, vagyis nem fejlődő, nem tanuló lényekkel? A kacsacsőrű emlőssel, a krokodillal?

– Egyrészt szemmel nem látható módon, de molekuláris szinten ők is fejlődhetnek, de azt gondolom, hogy nekik az evolúció megtalálta a megfelelő környezethez való tökéletes alkalmazkodást. A saját ökológiai fülkéjükben ők bizonyultak a tökéletes megoldásnak.

– Igaz az, hogy minél egyszerűbb az élőlény, annál többet tud már születése pillanatában? Például a ganajtúró bogárnak senki sem tanítja meg, hogy ásson egy függőleges lukat, annak csináljon oldaljáratot, abba készítsen be eleséget, majd oda rakja le a petéjét, amely petének szintén senki nem szól, hogy tessék már pajorrá alakulni, de hopp, vigyázat, közben tél lesz, maradj ott nyárig, s edd, amit anyád odakészített neked, hogy aztán nyárra bábbá alakulj, majd egyszer csak gyere elő, már kész bogárként…

– Ez így van, hiszen számukra az evolúció nem gondoskodott agyról, az örökítő anyag fogalmát viszont már Darwin korában ismerték. Nekünk, embereknek szerencsénk volt, hiszen a nagyjából másfél millió éve élt Homo erectus már elég nagy agyat kapott a tanuláshoz – például neki tulajdonítjuk az előnyelv, valamint a tűz feltalálását is –, s az emberi agy azóta is növekszik, újabb és újabb ismeretek befogadására készen.

– A mindannyiunkat körülvevő világ állandóan változik. Hogyan alkalmazkodunk ehhez mi, emberek, és hogyan az evolúció?

– Az okos tanuló nem mindig ugyanazt a megoldást erőlteti, hanem folyamatosan variál, új lehetőségeket próbál ki. Ennek evolúciós párhuzama a változó környezethez, például az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás, ami új genetikai változatok kipróbálását jelenti. A genetikai változatok forrása pedig a gének állandó „újrakeverése”, vagyis az ivaros szaporodás. Gondoljunk csak arra, hogy a gyermek soha nem hasonlít teljesen csak az egyik szülőre. Ahogyan tehát a mindig újjal próbálkozó, leleményes tanuló hamarabb rájön a feladat nyitjára, úgy a nemzedékenként új tulajdonságkombinációkkal előálló szervezetek is gyorsabban alkalmazkodnak a változó körülményekhez. Ez a szex elsöprő sikerének titka – evolúciós szemszögből az élővilágban –, ez az a folyamat, amelynek során az evolúció megtanult hatékonyan tanulni.

– Mi lesz az evolúcióval a jövőben, sőt már tulajdonképpen a mában, amikor teremtménye, az ember immár képes a fejére nőni, megváltoztatni menetét?

– Elkerülhetetlenül beleszólunk az evolúciónkba. Vannak ennek nem egyértelműen előnyös jelei, a fajok ember általi kipusztulása is nyilván egy evolúciós faktor. A legérdekesebb az ember saját maga generálta evolúciója lesz a távolabbi jövőben. Ennek számos formája létezhet, például az emberek és a számítógép jellegű mesterséges eszközök szimbiózisa, esetleg a szellemi fejlődést vagy az öregedést befolyásoló gének egy részének tudatos módosítása stb. De nem adnék ötleteket a negatívabb „fejlesztésekhez”…

– Az evolúcióval foglalkozó tudósnak mi a véleménye az isteni teremtés mítoszáról?

– Érdekes az istenhit és a tudósok viszonya. Az elméleti atomfizikusok fele hívő ember, ők az úrral egyezkedve azt hiszik, hogy olykor sikerül ellopniuk néhányat Isten titkaiból. A biológusok azonban nagyon is benne vannak az élő anyagban, általában nem istenhívők, abban hisznek, hogy lesz majd az élet keletkezésének racionális magyarázata is. Ami engem illet, az evolúcióban hiszek. Bár az univerzum megteremtése, az a legelső pillanat ezzel bizony nem magyarázható…