Az én képernyőm: Bűn nélkül bűntudattal

Közismert, hogy Hitlernek nem született utóda, míg más háborús bűnösök, náci vezérek gyakran népes családok fejei voltak egyenes- és oldalági leszármazottakkal. A riportokban megszólal Göring, illetve Himmler unokahúga, Hans Frank fia és Rudolf Höss unokája. Egész életükön át cipelték rettegést és borzadályt keltő nevük terhét. A nők férjhez menetelük után lerakhatták, igyekezve beleolvadni az átlagemberek tömegébe. De később mindketten visszavették a lánynevüket, mert rájöttek, hogy vezekelni akarnak olyan bűnökért, melyeket pedig nem is ők követtek el. Nem minden családtagjuk vette magára e súlyos terhet, különösen a szüleik – a náci vezérek gyermekei – generációja tagadott, ködösített vagy éppen maga is azonosult a gyilkos eszmékkel.

Bettina Göring Amerikába költözött, ő és öccse sterilizáltatta magát, hogy megszakítsák a vérvonalat. Rettenetesen hiányzik neki a hatalmas német kultúra, de nem bír otthon élni. Boldog, ha svédnek nézik, gyűlöli a nagybátyja emlékét. Katrin nagyapja az SS vezetőjének, a Német Birodalom második emberének, Himmlernek volt a testvére. Katrin gyerekkorában iskolai tanulmányai során döbbent rá, hogy ez Az a család. Addig soha nem beszéltek a dédnagybátyjáról, sem a háborúról, még kevésbé az SS-ről. A kislány számára szörnyű felismerés volt, hogy saját nagyapja és még más rokonok továbbra is osztják a fajelméletet. Ő fellázadt: politológus lett, egy izraeli férfihoz ment feleségül, könyvet írt a családjáról. Már nem szenved a rokonság tényétől, de minden lépésével ellene van.

Ugyancsak könyveket írt szüleiről Niklas Frank, a ma már nyugdíjas férfi. Apja Hans Frank, a leigázott Lengyelország főkormányzója volt, a legvadabb nácik egyike, a nürnbergi ítélet után felakasztották. Fia sok éve az iskolákat járja, előadást tart a diákoknak. Családja egy része ellene fordult, a fivére megtagadta. De ő eltökélten járja az útját. Szenvedélyesen, lebilincselően beszél – s szomorúan jegyzi meg, hogy a diákhallgatóság szemében gyakran lát közönyt, gyanítható, hogy csak egy kötelező történelemórán érzik magukat.

Legérdekesebb Rainer Höss élete, akit azzal vert meg a sors, hogy Auschwitz főparancsnokának az unokája. Ő is gyerekkorában szembesült a múlttal: amikor valaki megverte a neve miatt, otthon az apja rideg szigorral utasította el a kérdéseit. Rainer nehezen talált magára, öngyilkosságot kísérelt meg, később infarktusok jelezték, hogy egyszerűen nem bírja ezt a borzalmat feldolgozni. Rájött, hogy egyetlen módon számolhatja fel a fájdalmas örökséget: ha szembenéz vele. A stábbal Auschwitzba utaznak, még állnak a gazos kertben a parancsnoki villa falai, ahol Höss családja élt. Látjuk a családi fotókat: kisgyerekek – egyikük Rainer apja – boldogan, mosolygósan játszanak a kertben, fehér ruhácskáikban labdázgatnak, idilli a kép. És közvetlenül a kerítés másik oldalán a haláltábor. Az unoka aztán izraeli gimnazisták csoportjával találkozik.

A fiatalok először ellenségesen kérdezik, mit érez. Azt mondja: bűntudatot, gyászt, gyűlöletet a szörnyeteg nagyapa iránt. Ha tudná, hol a sírja, leköpné. Szeme könnyes, a diákoké is. Egyszer csak odalép hozzá egy idős férfi, egy lágertúlélő és megöleli. Szinte hallani, ahogyan Rainer válláról lehullik a mázsányi teher…

Nem volt könnyű végignézni ezt a filmet. De nem nehéz átérezni ezeknek az embereknek a sorsát, akik, bár bűntelenek, nem tudnak szabadulni felmenőik árnyékától. Az öreg Auschwitz-túlélő is megértette ezt, s amikor megölelte a lelkiismeret-furdalástól szinte görnyedező unokát – egyben feloldozta. Megmondta neki: te nem vagy bűnös. De emlékezni kell.